Re: /már csak fél év/ (Pontok: 1)
stevew Ideje: Március 01, csütörtök, 18:25:33 | Annyira azért nem végzetes a dolog... Sajnálom, hogy Lacoba ténykedése és megnyilvánulásai iránti minden szimpátiám ellenére is némiképp ellent kell mondanom... Nem szándékoztam a fenti műhöz szólni, mert ennyire hétköznapiasítva és a közbeszéd szintjére süllyesztve még én sem tudom feltétlenül el- és befogadni, ám hogy a Mazsolázó legsilányabb betűhalmaza volna, az ellen csendesen tiltakozom.
Más, mint a többi, az biztos. Stílusában, eszközeiben is más. Stílusa a hétköznapok beszédstílusa, eszköze éppen ezért az eszköztelenség. Mindkettő kiváló fegyvere lehet egy versírónak, ha megfelelően alkalmazza. A névtelenség homályába burkolózó szerzőnek csupán azt rovom fel, hogy nem élt elég bátran e fegyverekkel. Ha formát bontunk, akkor azt fejjel-ököllel tegyük, vagy sehogy. E stílus megköveteli a szikár keménységet, a látszólag semmitmondó szavak mögött sötét viharként tornyosuló katarzis kellő előkészítését.
Nem véletlenül hoztam szóba a katarzist... Az ilyen versek mindig színdarabokra emlékeztetnek, olyan színdarabokra, melyekben a szereplők végig hétköznapi dolgokról beszélnek, a cseresznyéskertről, vagy arról, hogy ki kellenne már nézni, vajon jó idő van-e egy tengerparti sétára, ám közben a gesztusaik, elejtett félmondataik nyomán lassan-lassan szorulni kezd a néző gyomra, és sejti, hogy egész másról van szó, mint amiről beszélgetnek... S végül szétrobbanak az üres szavakból épült falak: a szereplők meztelenül, védtelenül állnak egymással szemben, s elvéreznek az egymáson ejtett sebektől...
A "néztem ki fejemből bután" ide nem illő eszköznek számít. A szleng egy olyan kifejezése, amit felesleges itt használni, mert azonnal jellemzi a vers egyik szereplőjét. Ez a stílus nem stílusokkal, szlenges v. irodalmi kifejezésekkel jellemez, hanem az egyszerű szavak mögötti jelentéssel (a tornyosuló vihar sejtésével), aminek az olvasóban kell megfogalmazódnia.
A kezdetet ehhez mérten jónak tartom: azonnal a közepébe vág, kertelés nélkül: "már csak fél évem van". Öt szó, melyektől akarva-akaratlanul zakatolni kezdenek az olvasó gondolatai, különböző szálakon már előre lefuttatja a végkifejletet, és kíváncsian várja, melyik variáció lesz az igaz.
Jónak tartom a "két korty kávé" és a "mire kiürült kezemben a pohár" közötti ívet is, bár a vers végére érve azért támadt némi kételyem: impotencia..? Csak ennyi..? Ezért kellett a "csapjunk bele"-féle kezdet, ezért az ív..?
Aztán a kételyem iránt is kételyem támadt, mert a nevetés bizony visszhangzott bennem egy ideig. Ez az egyetlen olyan pont, ahol a két együtt élő ember közötti viszony körvonalazódik: egyikük túldramatizálja a helyzetet, a másik pedig csak nevet - törés van hát kettejük között, a nevetés szakadéka, a partner helyzete, félelme átélésének hiánya, a szerető együttérzés hiánya.
Katarzisszerű felismerés - a csattanónak szánt utolsó sorok ellenére sem - nem született. Hogy ez a szerző hibája-e, vagy az enyém, azt nem tudom, s az élmény erőtlensége folytán nem is kutatom tovább az okát. Ha tudnám, hogy kezdő a versíró (biztos nem az!), akkor megdícsérném különcségéért, meg azért, hogy nem állt be a szenvelgő falvédő- és műdalszöveg-írók sorába. Ha tudnám, hogy vérprofi a szerző (biztos nem az!), bizony megrónám azért, hogy nem vágta erőteljesebben a képembe azt a mondanivalót, amit kifejezni szándékozott. Végül csak a bizonytalanság marad, s egy közepes osztályzat. |
] |
|
|
|
|
