 |
Vers: Lelkes Miklós: FELHŐK |
|
Tavasz lett.Jött egy sánta nyúl.
Vártam.Tudtam, hogy ott van
induló fűben, éledő,
fényfelhős tavaszokban.
Állt, míg futott a nagy mező.
Szemében csillag égett
és égő csendje csengetett
új csengők idejének.
Szemére néztem és szeme
enyém volt.Fent a szárnyak
vittek végtelen ég-tavat,
tükröt, mely láttat, láttat...
Álltam.Futott a nagy mező
fényfelhős szerelemben,
s felcsengő, piros hang-sebek
égtek, fájtak szívemben.
Tudtam, megfáradt sánta nyúl:
nem akarom, de ott van
szívem, csengőn sebző világ,
kegyetlen tavaszodban.
Fent szárnyak vittek ég-tavat,
lángfelhős álmú kéket,
vágyakat, örök dal-csodát
ígérő messzeségnek.
Örök-e? Felhő, szív elég...
A fény árnyékra váltott,
s nézte egy fáradt, sánta nyúl
a megindult világot.
|
Ideje: Február 03, csütörtök, 19:05:13 - lelmik
|
|
| |
|
