 |
Vers: Lelkes Miklós: SZOBÁK |
|
Szobák, kis börtönök vagy elképzelt menedékek!
Ablakon át a bentre hóláng-csend ráfehérlett,
majd később sötét párnán álmodott kint a Messze,
s a csillagtenger-égen volt-Csillagát kereste.
Ültem a kis szobában, tűnődő önmagamban.
A bajokon tűnődtem.Az élet az, ha baj van?
Mikor az öröm tiszta, gondtalan, az nem élet:
az már ajándék-perce csillagos messzeségnek?
Kályhánkban kis sziporkák, mormogó fahasábok...
A résen át a tűznek bús fénylelke világlott,
a szél befújt, a résen kiszökkent ördög nyelve
csúfolódón a vágyra, csillagos szerelemre.
Akkor nem láttam, csak most, menedék önmagamban:
falak tágulnak, ország otthontalan a bajban,
s az öröm piros perce, az elmaradt ajándék
nem jön, és talán nincs is olyan ki erre vár még.
Szobák, külön-külön, de összefolynak a képek.
Ó, börtön-valóságok, elképzelt menedékek!
Ó, te kisbetűs ember, ki is szerethet téged?
Oly sokszor megtagadtad csillagos messzeséged!
Én hittem, hogy szeretlek.Ülök a kis szobában.
Egy gond-lehúzta szívben ma is csillagos vágy van,
egy hajléktalan szívben, amelyben mégis ének,
Egyetlen Csillagisten, szépséges Messzeséged!
|
Ideje: Március 02, szerda, 20:08:33 - lelmik
|
|
| |
|
