Akkor...

mikor
belül - legbelül -,
nem uralkodik más, csak káosz
s szürke fogaskerékké silányul a lét,
csak csikorog fájón,
kavics szorult közé,
s minden indulat kábultan
fullad belém... kiáltanék,
de hiába minden... süket a világ
nem érdeklem...
nem ér el hozzám semmi érzelem
nehéz és jeges kőszívem...

mikor
arcomon a mosolyt hozó izmok
elfáradnak
fájó, és gyenge lesz
az erre termett mimika
és börtönnek érzem világomat,
s már rázni sincs kedvem
a rácsokat,
csak nézem csapzott szárnnyal,
hogy húznak délre a vadludak
irigylem... ők nem zuhannak földre,
mielőtt elérnék szabadságukat.


Mikor
az önsajnálat mocsarába
mélyen merülök... s magam körül
már senkit nem tűrök
sírnék szívesen...
de sivatagszáraz szememből
nem tör elő a megtisztító könny.
S már sokadik cigarettám is keserű,
szemem sarkából látni vélem,
várnak rám a keselyűk
s csak az emlékeimben élő
csók a mézízű...


Akkor...
Kérlek...
Akkor se engedd el a kezemet!