 |
Vers: Captnemo: Egyszer volt... |
|
Volt egyszer egy „TE”, és volt egyszer egy „én”.
(persze most is vagy Te, és hát… most is vagyok én)
Csak már nem úgy van, hogy „csak Te meg én”.
És nem úgy van, hogy: ”csak Te”! Sem Te, sem én.
Egyszer volt… Minden mese így kezdődött, még
gyermekkoromból emlékszem. És rég, csodaszép
volt minden vég Akkor… És talán akkor még:
igaz volt a holtomiglan s holtodiglan tiéd, enyém.
Emlékszel? Az első napra! Vagy a második volt (?)
mikor elkezdődött valami! Akkor és éppen ott!!
(Még örültünk is, hogy pont ott vagyunk akkor
éppen, és később már megünnepeltük azt a napot…)
Akkor azt mondtad: nem tudod szavakba önteni
amit érzel. Csak szerettél volna nyelvet ölteni
a világra, s kirohanni az utcára, kiáltani a szélbe,
hogy ez a pillanat az, amiért érdemes volt, megérte…
Volt egyszer egy hol nem volt. És ha volt is talán,
ma már ki emlékszik rá? Elment a mese vonatán
valami sehol sincs országba, nevesincsérzésekkel;
fájdalommal kövezett, szappan-buborék palotába.
Egyszer azt kérdezted: Miért mindig a csodás
napok múlnak el? Erre ki felel? Miért azok csupán?
S a kérdés megmaradt, itt ragadt: válaszolatlanul.
Így a végén, így a végünkön, így már mindenen túl,
talán még elmondhatom utoljára, hogy Te vagy,
hogy én is vagyok, s csak a szerelmek (azok csak!),
halhatatlanok! De nem úgy ám, ahogyan rég.
És nem az, melyben éltünk egyszer Te, meg én.
|
Ideje: Január 16, kedd, 07:57:14 - kerlac
|
|
| |
|
