 |
Próza: zsoloo: F. világa -1. rész |
|
zsoloo
Egyszer csak elfogytak a sorok. Akképpen, ahogy a tiszta szesz elillan az üveg száján, nem hagyva illatot se, csak a cseppjéért könyörgő vágyat, emlékét, mely duhajjá, bátorrá tette azt, ki élt vele, mint ahogy mámorosan biztossá is. Nem maradt folytatás, a folyamatosság bizonyossága megszakadt.
Összeomlott az identitásért folyó küzdelemben,- megőrizni örökségünk, mely egyedül jövőnk záloga- ezt hajtogatta egyre elkeseredettebben, amikor az azt kísérő győzedelmes érzés elhagyta, és az erezett fapultra borult sírva.
Az üvegbe lehetetlen volt immár visszateremteni minden örömök, szellemi hajtóerők és alkotókedv forrását, ámbár álom és ébrenlét határán visszakívánkozott egy beteg ingerben, fájdalom közepette, de az az önfeledt nap elmúlt. A tegnapi világos és összefüggő gondolatok mára értelmetlen, üresen kongó frázisokká lettek, mintha nem is ugyanabban az emberben játszódtak volna le.
F. nehezen összeszedte magát, és görnyedten felkelt matracos ágyából, a tükörhöz támolygott, miközben forgott vele a világ. Mint egy börtönviselt- gondolta, amint szürke-kék sávos pizsamáját szemügyre véve tekintete találkozott annak a nyomorult másik delíriumosnak pillantásával. Két kezével véreres szemei alatt meghúzta a bőrt, ápolatlan, borostás arcán a táskák így még mélyebbnek tetszettek. Forgott vele a szoba. Ki kellett mennie a WC-re, csak ott hányt bele a kagylóba, reszkető gyomra ismerősen engedelmeskedett az akaratlan ingernek.
F. otthona leginkább egy elhanyagolt legénylakáshoz hasonlított, mely a rohamokban támadó rendcsinálási kényszere ellenére sosem bírt eljutni a „lakás” megkülönböztető jelző kiérdemléséig. Nem mintha igénytelennek tartotta volna magát, vagy más őt, ugyanis munkahelyén nem tűnt fel semmilyen krónikus, vagy aberrált szeszély, melyből munkatársai gyanút foghattak volna, próbálkozásai mégsem vezettek sikerre, talán belefáradt, hogy újra és újra megjelenik a szennyes, a kosz, az elmosogatni való, és hogy ez a körforgás nem ér véget. De hozzájárult az az eredendő rendszertelenség is, mely megnyilvánult hol, úgy, mint meglóduló vonat, mely eltakarította az útjából az akadályt, máskor meg időtlen ideig egy mellékvágányon állóként, hogy tetején fészket is rakhatott a madár. Magának sem merte bevallani, hogy hangulatember lett, és ahogy öregedett, úgy törtek rá mind jobban régi, elfojtott érzelmei.
Nincs szükség rá, hogy leírjuk F. életkörülményeit ennél szabatosabban, aki élt már lerobbant környéken, többlakásos, panel társasházban, jól ismerheti a viszonyokat, aki meg nem, annak nincs szükség élénk fantáziára ahhoz, hogy legrosszabb vízióit nyugodtan rávetíthesse.
Így ez a szombati reggel sem ígért volna többet, sem biztatott volna kevesebbel, mint ami F. számára elérhető volt: kényelmesen megreggelizni és a háztartást hagyni minél későbbre, hogy az ablak elé húzva olvasófotelét, belé gubózva átadhassa magát a szeptemberi, erőtlen Nap bársonyos cirógatásának. Az ilyen tétlen órák alatt gyakran bejárta élete korábbi helyszíneit, és eseményeit, barangolásai közben főként szerelmei mozdulatait, nevetéseit, pillantásaikat igyekezett felidézni. Volt, hogy messzebbre, gyermekkoráig visszanyúlt, vagy felnőttkora egyes sikeresebb mozzanatai villantak fel előtte, más dolgok különösebben nem hagytak mély nyomot, amire érdemes lett volna.
A szokásaival ellentétben most mégsem a fotelben helyezkedett el, hanem nyögve visszadőlt a viseltes, átizzadt ágyba. Rugói közül néhány eltörhetett, mert itt-ott szinte elsüllyedt, máshol meg rendellenesen nyomta. Egy tea jól esett volna, csakhogy nem volt kitől kérnie, és már kedve sem volt újra felkelni, hogy a bádogszamovárt odategye a gázos sparheltre.
Megpróbált visszaemlékezni, végül hogy is talált haza, még annál is rejtélyesebbnek tűnt, hogy került hálóruhában az ágyba, mert ilyen esetekben mértéktelenül, önkívületig itta magát, mintha nem lenne több másnap. Pedig mindig volt, és ez a mai különösen fájt.
folyt..
(Kormann Zsolt)
|
|
| |
|
