| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Próza: Almasy: Amikor én még kis srác voltam |
|
Almasy
Három kis történet diákkoromból. /az 1940-es évekből/
HITLER meghálálta HORTHY kormányzónk háborús részvételét és Ruszinszkót hazánkhoz csatolták.
Én ebből azt profitáltam, hogy elmehettem a Kárpátokba síelni. Rahó mellett Tiszaborkúton kb 1300m. magasban volt a Mencsul menedékház,
itt tartottak egy sí tanfolyamot a középiskolások számára.
A karácsonyi szünetben 10 napig síelni tanítottak, napi hat órát.
Néger barna pofával érkeztem haza, tél lévén nagy sikerem volt és azt hittem, hogy nálam jobban már nem is lehet síelni.
Váratlanul február végén szénszünetet kaptunk, mert akkor még a tél igazi volt, mert hideg is volt és hó is volt.
Sanyi öcsémmel, aki négy évvel volt fiatalabb nálam, villamosra ültünk és Zugligetbe utaztunk.
Tudjátok, mi van kiírva Zugligetben? Mert én tudom.
Szóval: Jó kedvében teremté Isten a Zugligetet, gond s búbánat itt, víg kacagásra derül.
Elindultunk felfelé, léceinket a vállunkon cipelve, rohamtempóban.
Azért kellett úgy rohanni, mert iskolatársaim mondták előzőleg, hogy Ők húsz perc alatt felértek az Anna kápolnához.
Kis öcsém nem bírt velem lépést tartani, állandóan lemaradt. Én, mindig megvártam, míg utolért, és újra indultam.
Szerencsétlen gyerek így nem jutott pihenéshez. Végül is ledobta léceit és a hóra puffant. Pihenni akart.
Én megpróbáltam erőszakolni, mert a társaim által elért húsz perces időt én is teljesíteni akartam.
Mivel úgy látszik már akkor is okosabb volt nálam, rezignáltan kérdezte: Mond, mi van, ha csak 30 perc múlva érünk oda?
Végül mindkét sílécpárt én cipeltem és felértünk az Anna kápolnához.
Itt egy kezdőknek való pálya volt, hosszú kifutóval, még fékezni sem kellett.
Kétszer lecsúsztunk, majd én, aki a Kárpátok meredélyein szoktam síelni,
rábeszéltem kistestvéremet a Normafa melletti meredek pályára.
Ide érve könnyedén lesiklottam az első aránylag vízszintes pihenőig és megvártam kistestvéremet.
Jött is nemsokára, rettenetesen fékezve, terpesztett íveléssel.
Mikor mellém ért, én újra előre lendültem a Harangvölgy felé. még hallottam Sanyika ijedt kiáltását,
de én nagy képűen tovább csúsztam lefelé. Nem törődve a figyelmeztetéssel.
Vígan siklottam lefelé, mikor minden átmenet nélkül megszűnt alattam a lejtő és egy öt méter magas
függőleges hó fal következett, alatta országúttal.
Teljes lendülettel repültem az országút felett, egyenesen az utat szegélyező szöges drótkerítés felé.
Tízméterenként, karók voltak a földbe szúrva és ezek tartották a háromsoros vízszintesen kifeszített szögesdrótokat.
A két szögesdrótsor között 80 centiméteres távolság volt.
Engem a lendület vízszintesre billentett és az előbb leírt 80 cm.-es drótok közötti hézagon átrepültem úgy,
hogy a közel két méteres léceim és a két 120 cm.-es botom és jómagam, nem ért hozzá a kiálló szögekhez.
A drótkerítés után tovább folytattam kényszerpályámat, két szúrós bokrot letarolva és most jön a csattanó,
egy kis tölgyfához csattantam úgy, hogy a jobb lábamon lévő léc teli talppal a fának ütközött.
Majd a méteres hóba süppedtem.
Helyzetem a következő volt. Mint már mondtam, jobb lábam függőlegesen, lécestől a fának támaszkodott,
bal lábam az iránynak ellenkezően léccel mélyen a hóba süppedt, bal kezem a bottal együtt a fekvő testem alatt volt,
jobb kezemre rátekeredett bilincsként a botom bőr szíja és a bot karikás vége a letarolt bokor ágai közé volt keményen beszorulva.
Mikor a fának ütköztem, ez sértődötten megrázta ágait, miáltal a róla lezúduló hó, sikeresen a pofámba hullott
és minden lehető lukat a fejemen hóval töltött.
Így feküdtem a kis erdő csendjében várva a felszabadító sereget.
Kisöcsém óvatosan közeledett, / mondtam, hogy okosabb volt nálam / és terpesztve megállt a szakadék szélén.
Nevemet kiáltotta, és vadászkutya tekintettel kereste nyomaimat.
Én még nem tudtam szólni, mert a szám még hóval volt tele és kissé kába is voltam.
Végül észrevette absztrakt hószobor alakításomat és nagy kerülővel az országút szélére a drótkerítéshez érkezett.
Aggódva kérdezte, mi van velem, történt e bajom?
Addigra sikerült számat és a nyelvemet a hótól megszabadítani, és hogy presztízsemet a kicsi előtt el ne veszítsem,
így válaszoltam, maradék önbizalmamat összekaparva:
ugyan már mi bajom lehetne, mindenesetre gyere, segíts lecsatolni, mert a kezemen fekszem.
Sanyika nagy nehezen, összeszedve minden ügyességét átkúszott a drótok között és leszerelte léceimet.
Én idáig semmi fájdalmat nem éreztem, de nem tudtam, hogy kicsavart tagjaim, hogy fognak ismét a helyükre kerülni.
Ballábamat sikerült úgymond menetirányba állítani, felültem s majd felálltam.
Még mindig nem éreztem fájdalmat, csak egy nagy csalódást a sí tudásom felett.
Végignézve magamon, semmi sérülést nem találtam, még a ruhámon sem.
Egyedül a bal botom, amire ráfeküdtem sérült meg, elgörbült a hó karikája.
Ezt egy pillanat alatt kiegyenesítettem, majd Sanyikával a combig érő hóban átgázolva a kerítéshez másztunk
és a szögesdrótot nagy gonddal kijátszva, végül is az országútra jutottunk
Bár még korán volt, azt javasoltam, menjünk haza.
Sanyi csodálkozva nézett rám, mert mindig az utolsó másodpercig, a sötétedésig szoktunk síelni,
de szó nélkül együtt érezve, beleegyezett.
Csendesen ballagtunk a villamos végállomás felé.
Sanyika időnként elismeréssel nézett, gyönyörű barna szemével, csodálatos bátyjára,
aki még a szakadékba zuhanást is sérülés nélkül tudta megúszni.
Én is felfelé pislogtam a szürke égre.
Szinte láttam, hogy Őrangyalom, most veszi át a teljesen megérdemelt ÉLETMENTŐ kitüntetést.
(Almásy Béla)
|
|
| |
|
| "Almasy: Amikor én még kis srác voltam" | Belépés/Regisztráció | 0 hozzászólás |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
|
