 |
Vers: soman: Szeptember, első hétvége |
|
soman
Tam-tam,
dúdoltam,
tam-tam, tam-tam,
itt is odakoppantam.
Döcög a pálya, nyúlik az út,
amott meg, nézd csak; fut a vasút.
Szélvédőn kopog nyárvégi zápor,
a padlógáztól sem leszek kámfor.
Pedig hogy eltűnnék innét hirtelen!
Bár ott lennék; túl az üveghegyen...
Aztán kisüt a nap is,
melege bódító cannabis,
a rádióban unott sláger,
még százra a cél, a láger.
Száguld a negyven tonna,
mintha semmit se nyomna.
Lassan fogy az idő, szűkül a tér,
laza parkolókeresés még belefér.
Hopp, egy Autohof, ide benézek,
a kamionok, mint heringlepények,
gyerünk tovább, ott egy benzinkút,
sok a balkáni blokk, vadászni kell az IQ-t.
Végül megállok egy kietlen helyen,
az egy magányos placcot megnyerem.
Előttem halszálkában két kamion,
ne búsulj haver, mondd, ma mi nyom?
Autók jönnek-mennek, rövid a pihenő,
sok a túlsúlyos, kevés a pille nő,
bár ez így kicsit talán degradáló,
de német honban e fogalom helytálló.
Hozzák a fél hűtőt, kipakolnak,
elégedett grimasszal arcukon abrakolnak...
Nekik ez a hétvége sem mortal combat,
csak egy újabb kirándulós, szabad szombat.
Buszok jönnek, bennük vagány focidrukkerek,
kezükben sör, arcuk vad, a tar fő üres-kerek,
győztes meccs után gőg-fejükön még dacosabb áll lesz,
részeg garaton harsan a Deutschland über alles...
Más csak egy cigire áll meg, nyújtózik, bámul,
megtisztelő figyelmük néha rám irányul,
kíváncsi-fáncsik; vajon ki ez a kamionos?
Két csitri rám nevet, mosolyuk aranyos,
aztán mennek ők is dolguk végezvén,
jobb híján élvezem e jövés-menést, ez tény.
Persze legtöbbjük csak lopottan pislant,
látom szemükben, ahogy a félelem villant,
jobb átnézni, hiába vagyok 17 méter hosszú,
ki tudja, van-e bennem elfojtott bosszú,
nemzetem múltja, vagy sorsom jelene,
hétvégén nekem is a családdal kellene...
Hess-hess ártó, ármány agyrágóféreg,
tudod, hogy bőrömön már vastag a kéreg!
Tekintetemről nem süt holmi alázat,
odaütök, ha bántasz Nyugat, vigyázat!
Lepereg már rólam a lenéző kísérlet,
itt vagyok, ragyogok, hús-vér kísértet!
Tam-tam, tam-tam, tam-tam,
ha tetszik, ha nem; idepottyantam!
Estére kiürül az erdőszéli parkoló,
csak én maradok, a farkasokkal táncoló.
Pár halvány kandeláber az árnyakat osztja,
éhes szememnek e derengő fény a kosztja.
A kabingémberedést követő rövid sétán,
jóízűen nevetek egy múltbéli tréfán,
visszhang nincs, sötét lombok nyelik a hangot,
az erdő fái visszavernek egy távoli harangot.
Talán éjfél? Mindegy. Itt nincs mit tovább nézni,
hangulatom Kosztolányi „Hajnali részegség”-ét idézi:
„Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.”
Aztán ágyamban magamra húzom a dunyhát,
persze, csak a rím miatt magasztalom hálózsákom,
unod már, hogy kajtat itt e sok ákom-bákom?
Sehol egy hangzatos versláb, kiszámolt szótag,
csak kacska rímekbe bújt merengések szólnak.
Ölembe hull könyvem, így lop el az álom,
éjjel az égő lámpakapcsolót alig találom,
még visszahúz a másik part lankás oldala,
odaát fekszem kómában, elkábít a Hold dala,
aztán elnémul, felriadok kócos hajjal,
újra rám talál egy újabb kóbor hajnal.
Félig sem ébren pillantok ki az ablakon,
felülök, kapaszkodom a semmibe vakon,
fojtóan ölel magához a félhomály,
cikázó gondolatnyűvőt nyomna rám,
de ahogy körbenézek a néma tájon,
ráveszem a gonoszt, hogy jobbá váljon.
Verdesnek hátamon a növekvő szárnyak,
percről-percre tűnnek el a lidérc árnyak,
harapom a gyönyörű, balzsamos ködöt,
de rég éreztem ilyen részegítő örömöt!
Orromban fékevesztett deja vu illata,
ez az, ez az ősz első mámorító pillanata!
Eggyé kell válni vele, részévé lenni,
finom habcsókját habzsolva megenni!
Tam-tam, tam-tam,
ha azt hiszed, kicsit bekattantam!
Repülök, hogy asszimiláljon e jótékony vatta,
pőre testemre ruhát a sűrű ködfüggöny adja.
Bokrok karistolnak, ágak, tövisek szúrnak,
serkenő vérrel fizet a test Természet úrnak.
Aztán kifulladva, lihegve, aléltan összeroskadok,
torkomban rekednek feltörni akaró sóhajok,
fülemben kattog a csend, mellkasom dübörög,
nem érdekel, hogy a józan ész nyíltan kiröhög,
talán ez is egy olyan aprónak vélhető dolog,
melytől csak az én szívem tam-tam dobog,
és igen – ott; belül, semmit el nem fojtok,
ha attól lesz egy percem csipetnyit is boldog...
A köddel együtt foszlik el megvilágosodásom,
de a varázs megmarad, mint pakliból az ászom,
újra két lábbal állok a zsongító, talpalatnyi földön,
vigyázni az ádámkosztümmel; amott egy hölgy jön!
A játszma után most nekem áll a győzelmi zászlóm,
kezdhetsz örülni Te is; ez már majdnem a zárszóm!
Vidáman szaglászom reggeli kávém gőzölgő illatát,
érzem; ma valami földöntúli mágikus erő itat át...
(Nem öntöttem le magam, tiszta rajtam a bőrruházat,
az a folt ott lelkemen van, az is csak szemkáprázat!)
Tam-tam!
Mondja a vasárnap; megvirradtam!
(Somogyi Ottó)
|
|
| |
|
