ho
Malacokat őrzök – mangalicák – vannak nagyok meg kicsik
most kérem tél van, néha ázok, néha fázok egy kicsit
fáznak ők is, nedves az alom
a süldők szérűjének teteje foszlik
munka mellett nincs pacsmagolás
faluba menet szembetűnő a ruhám, koszlik De
két lábra állva várnak a kocák
a hangomról mindegyik ismer
rám néznek mikor szórom…, nekik én vagyok az isten
Ez jutott, a kan néha mosolyra húzza azt az ocsmány pofáját
egyedül vagyok, neki ott a hárem, bennem megtalálta a komáját
így vagyunk tehát, de nem ezért írok, ez nagyüzem van szaporulat és hullás
hogy a romantikát bármiben meglelem az egyéni, tán költői túlzás
Valami történt – mint már annyiszor – velem
ugye ott vannak a kicsik, az elválasztás után őket én nevelem
átfutott rajtuk valami járvány, nem sokkal azelőtt hogy átvettem a boltot
tüdőgyulladás, ki tudja milyen kór, egyikük sem volt még oltott
elpusztult vagy negyven, mire beléptem a cégbe
patkányok és káosz volt a csata képe
no akkor uccu, belefeküdtem
ezzel a munkával pont megmenekültem
várostól, portól, adócsalástól
olcsó pénzen kivett drága kis lakástól
gyerünk hát malackám, ne maradj ott fekve
( reggelente néztem, ki lesz eltemetve )
és egy délután, ősz volt, langymeleg nagy vörös Nap az égen
vasvilláztam éppen, szalmarengeteg, kis süldő fekszik az árnyékos részen
Beugrottam hozzá: fiacskám, hát mi baj mond…?
nem mozdult, csak nézett, homlokán mély ráncban a gond
fényre húztam, akkor már tudtam, csak perceink maradtak
rátettem a kezem és alá is dugtam, egy kis meleget ha adnak
Szemembe nézett:
ó mami de finom, csak egy kicsit fáj, tényleg…
gyógyuljál aranyom, szeretlek, hogy tudd a lényeg…
és így
mozdult a lába
gondoltam: nincsenek csodák
de ha kell, vidd egy életem, én elleszek odaát
Elment, nyugodtan, szépen
ottmaradtam, könnyezve, térden
csak azt kértem: Hej, te Nap, ezt ne lássa senki
míg nem akarom, hogy tudja mindenki
Bimm - Bamm
(Hardik László)
|
|
| |
|
