Vihar közelgett…
fenyegető fények cikáztak a sötét égen
keresztül-kasul,
a mennydörgés még csak távoli mormolás volt
valahol
messze – ide sem ér, elkerül, – reménykedtem,
hisz félek,
tán ősi ösztön mi vezérel, míg rettegek, mint a tűztől félő ősemberek,
és mint az állatok a barlangjukba, szeretnék elbújni,
de nem lehet!


fülledt vihar előtti csend…
„csak a Jézuska görgeti a hordókat odafenn” –
hallom
gyerekkoromból a csitító szót, de nem hatott rám
akkor sem,
befogtam fülem, szemhéjam összepréseltem
görcsösen,
s bár a meleg dunyhát fejem búbjáig húztam,
óvón átölelt:
erősebb volt nálam a félelem.


és itt a vihar…
elsöpri a néhány napnyi májusi nyarat,
ez most olyan vihar,
melynek szele felkapja az álmokat – hová viszi? –
nem tudom,
nem futok utánuk, mert félek… inkább
befogom fülem,
és csak nézem, hogy szállnak a megkergült légben
össze-vissza,
érthetetlen, elérhetetlen messzeségben…

jég és eső…
kavicsként veri az ablakot, mint kővé vált szívemről
levált darabok
sértik fel arcomon az álarcot, melyet viselek,
hogy ne tudd,
ne lásd mennyire szenvedek…
fáj ez a vihar,
mely most tombol a ház körül és bennem,
szívemben legbelül,
tisztít és mindent… mindent!
elsöpör.

semmi nem marad utána…
semmi… feledni akarok, hagyom mindent vigyen!
emlékek
szállnak a fekete égen, mint megfakult fényképek
egy őrült utazásról, mely most
örökre véget ér,
viszi a szél hajamból a fonnyadt pipacsot,
síkit a kiserdő,
kapaszkodik ezer gyökérrel, de kíméletlen felkapja
a forgószél…

távol egy alak…
mosolyog a mezőn, kezében vadvirág, úgy tűnik
szilárdan áll,
mint a széles törzsű fák, kapaszkodik, karját kitárja,
kezéből
a virágot dörgő orkán cibálja fel a haragos égre,
a pirosat és kéket,
s az alak egyre kisebb… lassan ő is eltűnik a szürkén zuhogó esőben…

Ez egy ilyen vihar… elvonulta után csak
fekete és fehér marad.



2009. május 26.