Őseim gabonát csépeltek, én a szavakat,
Leszek holnaptól, mint ők, hallgatag...
Letészem a lantot, pengesse már más, Valaki,
Talán ha ő játszik dallamot, odaát is hallani…
A föld túloldalán, a másvilágon, bárhol…
Ma éjjel a költő fiókjába régi verseket rámol,
Ezreket, s elengedett százakat könyveknek,
Itt hagyott tízeket, s egyet meg sem írt a könnyeknek…
Néhány betűláncot odahintett a mosolynak,
Bízva abban, hogy a lélekben majd nyomot hagy…
Egy utolsó lehelet kíván most harmonikus életet,
Ott lesz az úton a föld, a víz, a tűz, a szél Veled.
Én letészem a lantot, leszek örök szárnyaló, mozdulatlan alak,
S Csendemben lesznek velem a legszebb - kimondatlan szavak…

/Hezekiah, 2006. december 14./