 |
Vers: Captnemo: Nyitány |
|
Captnemo
A nappal madárdallal ér véget. Himnuszt énekelnek
a közelgő éjről. Kinn az ablak előtt életemnek régmúlt
bűnei ülnek sorba a kis padon. Számon kérnek engem,
és nincs pardon. Nem forr össze, mi egyszer széthullt.
De aztán, ha véget ér az éj, s a madárdal lassan elül,
Kelet felől fény tör utat, átdöfve a sötétség szívét.
És mint kőkoporsóból arany-szárnyú angyalok, felül,
feltámad az Új Remény, régi álom szivárvány színét
szórja szét, és vállamra vörös lángpalástot terít.
Véget ért a sötét, a sehonnét sehová. Érzem,
indulna léptem Kelet felé, ahol szívem, lelkem
hagytam egykor, és ahol azóta is kellene lennem.
Nem, még nem hallom, csak sejtem lépted zaját
Ma még csak káprázat, hogy csókod ízét érzem,
amint perzseli a számat. Ragaszkodom hozzád,
mint eszelős ragaszkodik kényszerképzetéhez.
Ma rád gondoltam. Egész nap, minden percben.
(Huszonnégy óra minden egyes másodpercében)
Úgy érzem, túl kevés az idő, míg veled lehettem.
(És túl sok, amit nélküled, de valahogy túléltem.)
Szeretlek. Összecseng szavunk akár két kristálypohár,
olyan ércesen, olyan tisztán. Ahogy csak az őszinte
szó képes szárnyra kapni, szárnyat adni, hogy szállni
tudjunk szabadon, egymást önmagának megőrizve.
(Káli László)
|
|
| |
|
