 |
Vers: agnes: Egy szerelem emlékére |
|
agnes
Levél....Neked
:
Kinyújtottam a kezem a végtelenbe.
Reméltem megfogod, és érezni fogom,
ahogy a csókoddal szerelmed bezárod
a tenyerembe.
Nem érezhettem ajkadról a választ,
nem ültettél csókot, vagy sóhajt,
nem simogatott ajkad.
A végtelenből elfogyott szavak.
magamra hagytak...
A távolság látva bánatom elsírta magát,
és hullott a könnye óceán vizéből
ezernyi sós csepp szállt az égre,
hozzám rohant, és lehullt rám a mélybe.
Csak folyt, csorgott végig rajtam,
és én hagytam.
Talán el fogja mosni bánatom,
talán könnyének hatalma segít,
és feloldja a köveket, mely befalazott.
Nem mondtam el, miből született a kő,
nem tehettem válladra terhem,
ez megoldani nekem kell. elmondtam ezerszer.
De elmondom újra - nem azért zárlak el a gondjaimtól
mert titok, hanem, mert szerelmeddel élni akarok,
és nem visszaélni, ugye tudod?
És most itt állok árván, nem találom a szavakat,
dadogó lelkemben emléked mosolyra gyúl,
mely lágyan átölel, magához húz,
és én érezlek újra
Ajkaddal nyakamba bújva, öltözteted a testem,
még ajkamon ég bársonyos érintésed,
még végig sétálnak rajta csókjaid,
még felgyújtják a vágy tüzét,
ám eltünik a varázslat, mint az éj.
Verejtékben fürdő testtel,
reszkető lélekkel ébredek.
Bár most is a végtelenbe nyújtom a kezem.
és a "Bűnöm"
hogy a gondjaim nem adom Neked,
pecsétjét hagytam.
De az éjszaka majd megkönyörül rajtam.
(Szemendei Ágnes)
|
|
| |
|
