 |
Vers: hori: Vágyakozás-szonáta |
|
hori
Naponta ismétlem önmagam.
Gondolataim kilobbannak az űrbe,
de nem csillagporból alkotnak téged elevenné,
se nem két kezem mesterien,
ahogy szobrász hasít a nyers kőből.
Amikor a látomás legyőzi az elme korlátait,
a Teremtő szemével látlak
– Ő láthatta az első nőt ilyennek.
Ember-szöveteidbe életet lehelek,
arcodra gyöngyház-fehér nevetést,
de önző a szándék: tökéletlen lényem,
a vad férfi most kénye-kedvére alkot,
hogy bejárhassam tested zarándokútjait,
alakod sejtelmes geometriáját,
miközben összemos minket az éj.
A mű remek, de nem konvencionálisan vagy te szép,
hanem valahogy másképp.
Leírhatnám, milyennek látlak.
Leírhatnám, hogy meztelen bőröd a jázminok jó illata.
Leírhatnám, hogy két melleden megáll az idő,
amin a fáradt szem megpihen,
s hogy tested, mint szőke ágyékú aranypáncél,
mikor a lemenő nap szórt fényt vet,
szavaid pedig a mindent magukba foglaló szavak,
amit kicsikar magából a barbár pillanat.
Jöjj hát könny-oltáraimra,
üres kápolnáimban ne hagyj egyedül,
te légy, aki minden szót ismer,
aki tudja a múlt idők történetét –
a szemek és szavak közönyét –,
te légy a mell és a hó-arc, melyre keserű harmat hull!
Testünk kettős integráljele pihenjen csend-szőnyegeinken,
hadd álmodhassalak tovább,
összegyűrt vásznaink melegét,
meztelen perceink csók-zuhatagát,
mígnem megnyugvást találok az idő tengelyében.
(Horváth Géza)
|
|
| |
|
