 |
Próza: hzsike: Elveszett évek |
|
hzsike
- Istenem! Adj erőt, hogy meg tudjak neki bocsájtani! Adj erőt, hogy elfeledhessem az álmatlan éjszakákat, a zsigerekig hatoló fájdalmát a hiányának. Adj erőt, hogy túlélhessem a valóság tudatát, azt, hogy végül is szeretett bennünket. Engem is és a bátyámat is.
Ő is szenvedett, nem csak mi, neki ugyanúgy hiányoztunk és én már elhiszem neki.
Én neki, már mindent elhiszek, de nem mondhatom el, már nem mondhatom el, hogy szeretlek anya! Annyira szeretlek, hogy fáj a húsom, a bőröm, a szívem, egyszerűen fájok, érted anya?! Annyira fájok, hogy ennél jobban talán már nem is lehet, talán nem is lehet már.
Anyámról csak annyit tudtunk, hogy elhagyott bennünket. Nagyanyám és apám sem beszélt róla soha. Még egészen kicsik voltunk, amikor ezt megtette, de annyira már nagyok, hogy soha ne tudjuk elfelejteni a mosolyát, a bőre illatát, és a gyönyörű hangját, ami most is itt „dalol” a fülemben. Azt a gyönyörű hangot, amiért „eladott” bennünket, és amiért végül is a saját életét is oda kellett adnia…
Nem tudtam, hogy Svájcban él. Tulajdonképpen semmit nem tudtam róla. Azt később igen, hogy híres operaénekesnő, de, hogy hol él, vagy kivel, azt nem, azt sohasem tudtam kinyomozni. Úgy éreztem, hogy legalább egyszer az életben, egyetlenegyszer, muszáj látnom az anyámat. Muszáj feltennem neki néhány kérdést. Muszáj átölelnem, és örökre magamba zárni azt az illatot, amire kicsi gyerekkorom óta vágyom újra, és újra, és egyre eszelősebben.
Szerdai nap volt, amikor megérkeztem Bernbe. Az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Olyan izgatottság vett erőt rajtam, amilyen még soha. Végül is az anyámmal találkozom, az anyámmal, akit utoljára nyolc éves koromban láttam, éppen ma huszonkét éve.
A szanatórium fenn volt a hegyekben. A némettel jól elboldogultam, a taxis mindent megértett, ismerte az utat is. A szanatóriummá avanzsált hatalmas kastély tágas folyosóján alakították ki a recepciót. Tudták, hogy jövök, előtte időpontot kellett egyeztetnünk. A nővér nagyon készséges volt, de látszott rajta a zavar, látszott rajta, hogy valami nincs rendben. Rossz érzés kavargott bennem.
Bekísért egy tágas szobába, ahol rendbe tehettem magam, lepakolhattam a csomagjaimat. Az orvosra legalább egy órát kellett várnom, mire végre, szigorú tekintettel megjelent, fogadva a kéznyújtásomat.
Hellyel kínált, és leült mellém a krémszínű bőrkanapéra.
- Hajnalban halt meg a művésznő - mondta fura torokhangon. - Sajnos, nem tartott ki az ereje, amíg ön ideér. Hagyott egy kis csomagot magának, jöjjön velem, megmutatom a szobáját is ahol tulajdonképpen az utolsó két évet töltötte.
A doktor tapintatosan magamra hagyott. Sokáig ültem a kis fehér műbőr üléses széken, kezemben egy hosszú, zöldszínű selyemsállal, amit szorosan az arcomhoz szorítottam. És mintha egy pillanatra megérintett volna az a régi illat, talán még az a csodálatos szoprán hang is felsejlett valahonnét, vagy csak azt hittem, nem is tudom, de azt igen, hogy soha nem fájt még semmi ennyire, mint most.
Azt hittem szenvedtem már eleget és azt már nem lehet felülmúlni, de most bekövetkezett, ez a semmihez sem fogható szívet szaggató iszonyatos érzés.
A szarvasbőrmappába kötött könyvet, amin egy masnival átfogott üzenő-cédula volt, gyorsan beledugtam a kézitáskámba, a könnyeimtől átnedvesedett selyemsállal együtt.
A „tároló-kamrában” nagyon hideg volt. Mintha vonat zakatolna olyan hangja volt a „tepsinek” amikor a fehérköpenyes nagydarab férfi kihúzta azt. Diszkréten félrevonult.
- Csak, néhány perce van - szólt felém - búcsúzzon el tőle gyorsan, ha kérhetném!
Nem éreztem semmit, csak néztem, a rezzenéstelen sápadt, élettelen arcot. Nem hasonlított egyáltalán arra az asszonyra, aki az emlékeimben anyámként élt bennem.
Aztán váratlanul kitört belőlem valami állati, valami, ami már évek óta kikívánkozott, csak elfojtottam, mert muszáj volt, muszáj volt magamba zárva őrizni és együtt feszülni vele, egészen idáig.
Hirtelen megragadtam a karját, és erősen rángatni kezdtem, s közben eszeveszetten ordítottam, hogy:
- Én vagyok az anya! Megismersz? Én vagyok az, a lányod! Hallod? A lányod van itt Júlia, a TE, lányod! Anya, hát nem vagy képes legalább egyetlen szót szólni, egyetlen szót sem!!!
Nem tudom, hogy kerültem föl az emeletre, csak azt éreztem, hogy erős férfikéz szorít, és tuszkol fölfelé a lépcsőn.
Úgy, két-három órát aludhattam a nyugtató injekció után. Iszonyatosan fájt a fejem. Úgy tűnt, nem haragszik rám senki. Azért a búcsúnál még utánam szólt a doki, hogy próbáljak megnyugodni és jó utat kívánt…
A repülőgépen egy sötétbőrű idős úriember volt a közvetlen útitársam, szerencsére nem volt igénye a beszélgetésre.
Elővettem a kézitáskámból a szarvasbőrkötéses könyvet. Az üzenő-kártyán csak ennyi állt: „Imádott gyermekeimnek. Édesanyátok.”
Remegő kezekkel lapoztam fel az első oldalt. „Napló” - olvastam a gyöngybetűs kézírást.
„1990.június 13. szombat”.
Úristen! - futott át rajtam - ezen a napon hagyott el bennünket anyám!
Az utolsó oldalra lapoztam: 2012. június 12. Ez pedig tegnap volt. Tegnap még írt, tegnap még élt. Nagyon kuszák voltak a betűk, egyértelműen egy nagyon beteg ember írása volt már ez. Összeszedtem magam, és elkezdtem olvasni anyám regényét, anyám, életét.
Arcomat elöntötte a forró könny. Úgy folyt, mit egy megállíthatatlan, soha ki nem apadó patak. Fejemet a támlához szorítottam, és szememet behunyva újra és újra felidéztem anyám minden egyes szavát.
„Apátokat, már a konzervatórium után ismertem meg. Egy gálaműsoron látott először, szerelem első pillantásra, első „hallásra”. Akkor már szépen ívelt fölfelé az énekesnői pályafutásom. Nagyon tehetségesnek tartottak. Az éneklésnek éltem, minden energiámat a karrierem építésére fordítottam. Összeházasodtunk, és én hamar teherbe estem. Arra nem is gondoltam, hogy ne tartsam meg a bátyádat, Istvánkát.
Imádtam, boldog voltam, és amikorra elhatároztam, hogy folytatom az éneklést, kiderült, hogy áldott állapotban vagyok veled, az én kis Júliámmal.
Sok volt a gyönge idegzetemnek a két gyerek, nehezen viseltem a pszichés terheket. Mindenképpen vissza akartam menni a színházba, már őrülten hiányzott az éneklés, a miliő, a szereplés semmihez nem fogható égető-éltető láza.
Vissza is mentem. Szerepet szerep után kaptam, szinte soha nem voltam otthon, vidékre jártunk, állandó próbák stb. Apád egy darabig tűrte, de aztán kerek perec, döntés elé állított, hogy válasszak: a család, vagy a hivatás, mert ez így együtt nem mehet tovább.
Éppen azon a héten ajánlottak fel egy komoly külföldi szerződést a Milánói Scalába. Fél éves vendégszereplést, hatalmas gázsival. Ez egy olyan lehetőség volt, ami egy művész életében lehet, hogy soha nem adódik még egyszer.
Apáddal akkor már nagyon elromlott a kapcsolatunk. Állandó viták, féltékenységi jelenetek stb.
Erik, a karmesterünk volt a művészeti vezető a színházban. Őrá is ugyanúgy vonatkozott ez a szerződésajánlat. És én döntöttem!
Egy szombati napon összecsomagoltam, és éjszaka, Erikkel elhagytuk az országot. Elfogadtuk a szerződést, amit folyamatosan évről évre megújítottak. Erikben megértő társra találtam. Hatalmas sikereink voltak. Bejártuk a fél világot.
Se éjjelünk, se nappalunk, csak a munka, a munka, a munka. A hatalmas hajtás, fokozatosan felőrölte az idegeinket.
Aztán lassan kezdtünk elhidegülni egymástól, Erik más nőkkel is összeszűrte a levet. Az alkoholra is rászokott. Volt, amikor a próbákon részegen jelent meg. Teljesen elzüllött. Engem is kihasznált és terrorizált. Azzal fenyegetett, ha elhagyom, megöl. Teljesen kikészültem. Kábítószerezett, durva volt, rendszeresen bántalmazott. Nem volt senkim, nem volt senki, akihez menekülhettem volna.
Én is drogozni kezdtem. Ő szoktatott rá. Egyszer azt mondta, hogy nyugtató, nyugodtan vegyem be, csak jót tesz. Így kezdődött, aztán már csak csúsztunk lefelé a lejtőn.
Egyre kevesebb munkát kaptam. Pénzem volt, hiszen korábban rengeteget kerestem, de az életem értelme az éneklés, már csak álom maradhatott. Tönkre mentek a hangszálaim is, nem voltam alkalmas már semmire. Erikkel megpróbáltunk néhányszor újra kezdeni mindent, leszokni a drogról, de sajnos mindketten mindig belebuktunk.
Aztán Erik nagyon beteg lett kiderült, hogy HIV vírussal fertőzött, és nemsokára megtudtam, hogy én is. Ezután már nem volt megállj, nem volt kegyelem, már minden mindegy volt.
Mivel pénzünk még mindig volt, bekerültünk ebbe a jó-hírű szanatóriumba. Erik hamar feladta, fél év múlva meghalt.
Én már csak vegetáltam, de nem panaszkodtam tűrtem a sorsom, mert tudtam, hogy ez a vezeklésem. Ez a vezeklésem a családomért, a gyermekeimért, az anyaságom sárba tiprásáért.
Nem volt éjszaka, hogy ne gondoltam volna rátok. Nem volt a napnak olyan szaka, amikor eszembe ne jutottatok volna. Bennem éltetek, magammal hoztalak, vittelek benneteket is mindenhová. Higgyétek el, nekem éppen olyan fájdalmas és nehéz volt, mint nektek. Egyetlen vágyam volt már csak, hogy egyetlenegyszer még az életben magamhoz szoríthassalak benneteket, drága imádott gyermekeim. Én drága Istvánkám, drága Júliám.
Azért is kértem meg a szanatórium vezetőjét, hogy keressen meg titeket, mert elhatároztam, hogy addig nem halhatok meg, amíg el nem mondom nektek, hogy mennyire szeretlek benneteket…
Kedd éjszaka van. Nagyon rosszul érzem magam, tudom, hogy aludnom kellene, de nem tudok, hiszen holnap jöttök hozzám, jönnek hozzám az én drágaságaim…”
- Kedves Utasaink, hamarosan megérkezünk Magyarország légtere fölé. Kérem, foglalják el a helyüket, és kapcsolják be a biztonsági öveiket. Köszönjük, hogy velünk utaztak, további szép napot mindenkinek…
A könnyű, júniusi fuvallat belekapott rakoncátlan fürtjeimbe. Egy anyuka két kis ikerlány kezét szorítva büszkén sétált el mellettem, lerítt róla a boldogság, az anyaság csodálatos, semmihez sem fogható jóérzése, büszkesége.
A hónom alatt, megérintettem a szarvasbőrkötéses könyvet, lágyan végigsimítottam az ujjaimmal.
- Nézd anya! Ott van István is! Ott, annál a nagy oszlopnál! Igen, ő az, aki úgy integet, hogy majd kiesik a zakójából. Ugye milyen szép szál férfi lett? Igen anya, ő is, ő is nagyon, nagyon szeret téged…
(H.Gábor Erzsébet)
|
|
| |
|
