 |
Vers: prayer: Kegyelem |
|
prayer
Egyszerűen átrobog rajtam az élet.
Látod, most igazat mondasz, hogy henyélek.
Úgy hull ki ujjaim közül a tört idő,
mint délutáni édes, csendes-pihenő.
S míg fekszem sok régi, porladó kacat közt,
valaha volt feszes bőröm, izmom ernyed.
S csak reménykedem, hogy messziről haza jössz
akkor is, amikor máshol kéne lenned.
Könyvet fogok: valami József Attila…
Azt hittem, mindent tudok, ám mennyi titka
ül és hevül szememre észrevétlenül!
A másodperc hol cammog, hol pedig repül.
Mintha téged idéznének a verssorok,
s én a tapsikoló jázminok szirmain
mást érzek: A világűr idebent zokog,
a testem nélküled kerengő, holt kabin.
Ugyan, minek néki a ganache-kugler,
miért is varrna rá új cipőt a suszter,
amikor a bolond magától íztelen,
s a lábán nem hagy nyomot se múlt, se jelen?..
Mert gyerek, ki vágy, a habos édességre,
és felhőkből rakja össze szűrt álmait,
vattacukorpamacsot rajzol az égre,
s Tarpán ló helyett nem ül meg mást, csak csacsit.
…Mondom, ahogy szó nélkül halad az este,
morfondírozok semmin a végtelenbe,
a versekben itt-ott felragyog a románc,
s mintha az enyém volna, csupa asszonánc.
Lámpa helyett jobb híján csillag világol
s reszket tőle egy kabát, mint’ éri a fény,
az utcát tapogatva elül a fátyol:
női sziluettet csillogtat a szatén.
S ahogy kipp-kopogva elhagyja a járdát,
szívem dobbanása lassúdan ejt lármát
tudva, hogy idegen az, ki tovaillan,
és talán reményem sincs már holtomiglan.
Kalács illatot érzek, olyan foszlósat.
Biztos párjának sütött, az istenadta.
És úgy múlik el ismét egy újabb szombat,
hogy borostyánkővé dermed rám a gyanta.
Itt fekszem magamban: saját könnyem-burka,
a kinti világ hűlt zárvány, ó, de furcsa!
Mint kaleidoszkóp, ahogy forog a Föld:
a hegy a Mennyet éri, ám itt lenn, a völgy.
Szóval, az élet láthatatlan elrobog.
S talán így a helyes, nincs is benne hiba.
Az ember születik, és egy helyben topog,
csak az Isten ajkát éri ambrózia.
(Bartalovics Zoltán)
|
|
| |
|
