 |
Vers: prayer: A teremtés végén |
|
prayer
Szólnék arról, miről nem lehet,
mert a tudás nem elég okos,
s úgyse hinnéd e történetet,
hisz’ számodra úgyis gunyoros.
De minden éjjel, míg álommá
szelídül a megdermedt óra,
s egy eltévedt csillagkép rommá
fodrozódik a kerti tóra,
a szobában a hullám hangja
emlékképeimet siratja.
Persze, csalódhatsz bennük, hiszen
e képek mind belőlem valók,
s talán át sem látsz a felszínen,
ahogyan a szívemben lakók.
Én adok lelket egytől-egyig
mindnek, aki valaha voltam,
ősöktől a holt öregekig,
vagy kit’ éltében megcsókoltam.
S hogy lesz e még hozzám hasonló?
…Ürest koccan egy árva korsó.
Mint szépen tervezett japánkert,
amelyben fűszál nem nő soha,
s a kőlámpás fénye csak rákent
teaház, mégis oly mostoha,
melynek hídján egyedül állva
idegen szelektől szédülök
őszt lélegezve, telet várva,
s árnyékom a vizében fürdők
lehullt leveleire tapad,
jól tudva, hogy minden elapad.
De most, ódon bútorok között
a nagyvilág már távol marad.
Zubbonyban ülök, mint kötözött
bolond, ki az éj leple alatt
sarokból függönyt lesve keres
annak mozgására kiutat,
hanyatló fejem izzadt-deres,
majd váratlan egy kutya ugat
s én felnyitom riadtan szemem
látva, hogy senki sem bűntelen.
Elődeim közt volt, ki ivott.
S olyan is, ki verte asszonyát,
kinek bukszája mindig nyitott
volt a templom - persely-lyukon át
és hitte, hogy megbocsát az ÚR
csak kérni kell, és adni bőven,
bár felette nem kéklett azúr,
mint másoknál békeidőben.
Hűtlen a kereszt, vagy csak nehéz?
…Minden fejfát belep a penész.
És az ott, gödölyét áldozott,
véknya horpaszát késsel szúrta,
de imájában ábrándozott,
s a hiszekegyet mondta újra.
Nem lett ő jobb ember, sem különb
annál, ki csak kenyeret evett.
Ha éhen hált, szemében dühödt
bikát csillapított a gyermek.
Mert madárfütty fején a zsongás,
nem csitult benne a szorongás.
Könyvtárnyi tudást felhalmozott
aki utána következett.
Szépanyám selyemruhát hordott
álmában a zsellér-ing helyett,
párját nagy bajusszal, pipázva,
ringatta el a hintaágyon,
verset mondott néki, kitárva
lelkét, amely ék, e világon.
Nappal mosott, s a kévét szedte,
Kazinczy műveit szerette.
És jött egy másik, áldott asszony,
a Bibliát kívülről tudta:
- Sámuel.., Ésaiás-fantom… -
míg férje ács volt: keresztútja.
Nem szólt semmit, csak imádkozott,
de ha mégis, angyal ragyogta,
tükrében a feszület kopott
bronzhaját hótisztára mosta.
Szelleme örökre bennem él,
bár hite réges-rég nem remél.
És a gúny, a lepra tündöklött:
- Európa háborús vidék -
hol szüleim vére dübörgött,
s a béke elvitte egyikét.
Ne csodáld hát, hogy ilyen lettem,
félve alszom, bátran ébredek,
kötéllel nyakamon verekszem,
már a jóindulat is beteg.
Oroszrulett az élet oly’ rég,
játszom véle, mint a nyomorék.
Páncélszívem zokogva lüktet,
aki voltam, az most itt vagyok.
Holtakon át, az ős vér büntet,
ezért néhány verset itt hagyok.
S a víz a csillagot ringatja,
a pernye száll, a reggel közel.
Világteremtő, mindünk’ Atyja!
Nem lázadás ez, ez csak zörej.
Adj egy esélyt, még egy gyermeket!
…A jászolt széthordták a szelek.
(Bartalovics Zoltán)
|
|
| |
|
