| Küzdőtér |
|
|
|
Almasy
2007.10.25
A legszebb mozaikot Granadában láttam az Alhambra háremében.
Csak akkor volt látható, hogy mozaik, ha egész közelről megnézted, mert különben kőfaragásnak láttad.
A több százezer színes kőkocka teljes egységet alkotott.
Amit most leírok egyszerű kis történet, nincs vége, eleje, közepe és nem olyan érdekes, mint egy Capek novella.
Akit imádok és, ha rossz kis kedvem van, bármelyik könyvét bárhol felütöm, rögtön megvigasztal,
és irigykedve olvasom, hogy hát igen így kell tudni, írni.
Mentségemre legyen mondva, hogy a történet igaz.
Én nem tudok kitalálni eseményeket, és csak azt próbálom leírni, ami velem, vagy körülöttem megtörtént.
Az első mozaik darab neve: Pimpi.
Különben Horner Bandi és a házunkban /Thököly út 21 / a harmadikon lakott szüleivel és két nővérével.
Nálam két évvel idősebb, stramm srác volt. Mindig mosolygós, jókedvű,
mintegy 170 cm. nem túl magas, és vendéglátó szakiskolába járt.
Ha találkoztunk öklével fél keményen a felsőkaromra ütött a vállam alatt, és azt mondta: na adok neked egy pimpit.
Hát ezért hívták Őt Pimpinek. Az hogy eredetileg Bandi az eszünkbe sem jutott.
Nagyon jól és szigorúan nevelték, persze nem az idős szülei, hanem a két nővére.
Akik állandóan a maximumot akarták kihozni öcsikéjükből és nekünk Almásy fiúknak,
már az agyunkra mentek illedelmes aggodalmaikkal.
Nagyon puszilkodó család volt, mert ha Pimpit csak újságért küldték a trafikba, induláskor és érkezéskor is,
mamát, papát és a két nővért végig kellett puszilni.
De meg is lett az eredménye a nevelésnek, mert barátunk nagyon jó modorú, kedves szolgálatkész fiatalember lett.
Bár én, mint regnumista cserkész nagyon vallásos papi nevelést kaptam, de Hozzá képest kültelki vagánynak éreztem magam.
A második mozaik Gizi.
A Thököly úti ház hátsó ablakai a Grassalkovich utcára néztek.
Egy kimondottan szegény és finoman mondva koszos utcára.
Mi a másodikon laktunk és rálátásunk volt az egész utcára.
Egy vagy legfeljebb két emeletes házak voltak. Az alagsori lakások közvetlenül az utcára nyíltak.
Velünk szemben az egyik kis alagsori lakásban, amely összesen egy helységből állt, egy cigány család lakott.
Egy őszes papa, egy kövér mama és egy kislány.
Ismeretségünk kezdetekor, talán nyolc éves lehetett.
A gyerek, ha jó idő volt, már márciusban mezítláb szaladgált az utcán. És mamája gyakran hívogatta:
Gizi gyere mán be, mert beteg leszöl.
Közel egykorúak lehettünk, és a nyitott ablakon keresztül, barátkoztunk.
Nőtűnk növekedtünk és az ablakon keresztül, egyre többet beszélgettünk Gizikével.
Ha valami jó könyvet olvastunk, kölcsönbe ledobtuk, vastagon becsomagolva, a kislánynak,
aki megleste hazaérkezésemet a suliból, hogy a könyvet visszaadja.
Ilyenkor, kis zsebpénzemből rendszerint meghívtam egy fagyira.
Amit mindig elfogadott és nevetve szaladtunk a sarokig, ahol versenyeztünk, hogy ki ér előbb haza.
Én az ablakból kinézve láthattam, hogy Gizi nyert, mert hamarabb hazaszaladt, mint én ugráltam fel a második emeletre.
Szüleim elhatározták, hogy a két srácot zenére is taníttatják.
Mivel kis lakásunkba zongora, nem kaphatott helyet, és mert akkor a legdivatosabb hangszer a tangóharmonika volt,
a legközelebbi karácsonyra egy Hohner harmonikát kaptunk. Plusz egy aranyos zenetanárt, Ernst Aladárt,
ki hetente egyszer, házhoz járt minket okítani.
Az első fél év után már nyitott ablaknál is mertünk játszani, mert tűrhetően pötyögtünk a függőleges klaviatúrán.
Persze csodálatos játékunk az utcára is kihallatszott és a kissrácok élükön Gizikével gyakran számokat rendeltek:
Gyusika a Tángóbolerót, vagy a Kumparzitát jáccad.
És mi jáccottuk és utána mindig kihajoltunk az ablakon és besöpörtük a nekünk járó üdvrivalgást.
Különben a Grassi utcában fehér gyerek, nem mert bemenni, mert a cigány srácok elzavarták, vagy még meg is gyapálták.
Mi mehettünk, mert kis gyerekkorunk óta együtt játszottunk, majd fociztunk,
és mint harmonikások különleges megbecsülésben részesültünk.
1942-ben már bizony háborús évek voltak.
Mi gyerekek ebből csak szüleink aggodalmait és a Mozi híradót vagy a rádió híreit hallgatva értesültünk.
Úgy éreztük, hogy kis hazánk dicsőségesen vesz részt a háborúban,
mert a Felvidék és Erdély magyarlakta területeit ismét országunkhoz csatolták.
Persze Apu mindent megtett, hogy az időnként megkapott Behívó parancsot kibekkelje.
Már tizenöt éves is elmúltam és engem közvetlenül csak a gimnáziumi feleltetések izgattak.
Időközben Gizike is ennyi idős lett és természetesen, szinte váratlanul, és nagyon hirtelen,
a sápadt kis cigánylányból, kimondottan szép felnőtt nővé serdült.
Emlékeim szerint tökéletesen olyan volt, mint a giccsfestők által készített cigánylányok festményei,
amiket a vidéki vásárokon kínálnak eladásra.
Barátságunkat ez a változás nem zavarta.
Ugyanolyan természetesen viselkedtünk és nevetgéltünk, ha véletlenül találkoztunk, vagy az ablak segítségével beszélgettünk.
Egy fülledt nyári délután, legalább 30 fok meleg lehetett, mikor Anyukám az üzletünkből felszólt, az elemes házi telefonunkon.
Leo barátom keres és vár a kapunk előtt. A Millenáris uszodába akar engem invitálni.
Leo azaz Gara Jenő padtársam volt. Kedvenc számtan tanárunk az önzetlenül utált, Hegedűs Dugó nevezte el Leónak.
Persze rögtön felkaptam a tornagatyámat és trikómat és a fürdőnadrágommal a kezemben leviharzottam a két emeletet.
A házunk udvara és a kijárati folyosó között öt lépcső volt. Amiket én mindig egy ugrással oda és visszafele is abszolváltam.
Mintegy harminc évvel később, mikor már rég nem ebben a házban laktam, megnéztem azt a bizonyos öt lépcsőt.
Elismeréssel gondoltam ifjú éveimre, mert most már lefelé sem vállalnám, nem hogy felfelé.
Szóval épp az öt lépcső felett repültem, mikor megláttam, hogy Pimpi barátom egy vastag posztó zakóban,
ing, nyakkendő, vasalt elegáns hosszúnadrágban, a kissé hűvösnek mondható kapualjban várakozik.
Földre érve megkérdeztem: Megörültél kétezer fok melegben ilyen vastag, mondhatni téli cuccokban, mi a túrót csinálsz itt?
Pimpi rejtelmesen mosolygott: a Gizivel van, igaz csak feltételes randevúm, és ez a legjobb öltönyöm.
Ezt, hogy őszinte legyek nem értettem.
Gizivel akkor és annyit beszélek, amennyit csak akarok, miért kell ezért randevúzni?
Persze Gizike nem jött el a randira.
Legközelebbi találkozásunknál nevetve mesélte, hogy Ő nagyon szeret minket, itteni srácokat,
de nem randizik egyáltalán senkivel, mert mamája leüti a derekát.
Mikor Pimpit megkérdeztem, hogy mi volt a találkán, irodalmi nyelven szólva, mély hallgatásba búrkólózott.
A harmadik mozaik szem én magam vagyok, mint majd később kiderül.
Ahogy a sláger is mondja, rohan az idő és egyszer csak vége lett a háborúnak. Leérettségiztem, szakmát tanultam.
Apám megvette a lehető legklasszabb BMW motort nekem.
Majd jött a Rákosi rémuralom. Rákosi pajtás elvette üzleteinket, árukészletünket.
Szövetkezetbe kényszerített. Drága Apám ennek eredményeként, váratlanul meghalt. 50 éves volt. Álmában agyvérzést kapott.
Én a Szövetkezetben, mint rádióműszerész dolgoztam. Mellékesen, saját volt üzletünkben és aránylag jól kerestem.
Mivel a régi lakásunkat a háborúban szétlőtték, pár száz méterrel odébb, de még mindig a Thököly úton laktunk.
Pimpi barátunk, romos házunkból szintén máshova költözött és Gizike is eltűnt szemeim elől.
De még nincs vége. Találkozunk.
De előbb, egy kis szerelem.
1952 nyarán huszonhat éves voltam és megismerkedtem, egy nagyon szép és nagyon aranyos lánnyal.
Herceg Anninak hívták és ismeretségünk alkalmából fiú ruhát viselt.
Igen, mert a Figaró házassága c. színdarabban, a fiatal herceget játszotta, gyönyörű fehér bársonyruhában,
térdnél becsatolt félhosszú nadrágban és fehér parókában, az akkori divat szerint.
Az Iparterv vállalat dolgozójaként, a színjátszó csoportban szerepelt.
Több darabot adtak elő változékonyan, de mondhatom nagy sikerrel.
Én nézőként szerepeltem az előadáson.
Sanyi testvérem vitt magával, mert Ő a Középület tervező intézet színjátszó csoportjának volt tagja és meghívták az előadásra.
A műsor után a szereplők és a meghívott vendégek egy kis zenés összejövetelt tartottak.
Itt enni és táncolni is lehetett.
Herceg Anni lányként is nagyon szép volt.
Sötét barna haja apró kis huncutkákba göndörödött és két mély barna szeme vidáman csillogott.
Remek alakja volt, magas és fess volt, és nőiessége a rafináltan egyszerű ruhájában is megvillant.
A vállalat férfi tagjai szemmel láthatólag, a rozzanásig oda voltak Érte.
Egymás után, szinte sorba álltak, hogy Vele táncoljanak.
Én csak a parkett szélén bámultam és nem mertem felkérni.
Egy idősebb úrral táncolt és mikor a közelembe értek, kedvesen megkérdezte: Hahó Almásy úr, maga nem tud táncolni?
Ez Öcsikém stiklije volt, mert elmondta Anninak, mivel ismerte, és már többször is táncolt Vele,
hogy ez a bamba pasi a parkett szélén a bátyja, és úgy látszik hölgyválaszra vár.
Persze rögtön lekértem és elmondtam, hogy én itt idegen vagyok és nem akartam a kollegáitól,
akik szemmel láthatólag nagyon kedvelik, még egy rövid táncra sem elrabolni.
Kedvesen nevetett és azt mondta, hogy munkatársai összes szövegét már kívülről ismeri,
és nem árt néha egy idegennel is beszélni.
Elmondta, hogy esti Főiskolába jár a Thököly útra, ahol Sanyi testvérem is végzett és építész akar lenni.
Talán még kétszer táncoltunk, de nagyon gyorsan lekérték és azt gondoltam ezzel vége is ismeretségünknek.
De a sors útjai kifurkászhatatlanok és váratlanul ismét találkoztunk.
Talán két hónappal később, egy kora nyári este, motoromat bevittem a Thököly út 87 sz. alatti közös Garázsba,
és gyalog hazafele indultam.
A túloldalon, majdnem szemben volt az Építőipari főiskola. Láttam, hogy az esti tanfolyam hallgatói, vége lévén a tanításnak, csoportosan jönnek kifele.
Az egyik vidám csoportban felfedeztem Herceg Annit, és átugrottam a másik oldalra, hogy üdvözöljem.
Kissé meglepődött, de rögtön levált a csoportról és megállt velem beszélgetni.
Elmondtam, hogy itt van pár méterre az oldalkocsis motorom, és szívesen hazaviszem.
Ez nem jó ötlet mondta, inkább haza kísérhet, gyalog. Persze beleegyeztem és elindultunk.
Nem tudtam, mire vállalkoztam, mert az Akadémia utcában a Lánchíd mellett lakott.
Szóval így indult barátságunk és szerelmünk és mondhatom életem egyik legszebb kapcsolata volt.
Anni nemcsak szép, de fantasztikusan jó partner volt.
Nem tudtam olyan hülyeséget kitalálni, hogy ne vidáman jöjjön velem.
Salak motorversenyre, vagy jéghoki, vagy boksz vagy fradi meccsre, nem is beszélve a Davis kupa teniszversenyeiről.
Hétvégén táncolni jártunk, és Vasárnap motorommal kirándulni.
Remek humora volt, nagyokat tudott nevetni.
Ha uszodába mentünk mindig kitolt velem.
Ötször jobban úszott nálam és váratlanul víz alá húzott.
A felejthetetlen 6:3 at is Náluk hallgattuk egy megviselt Néprádión.
Ha nem jön 56, akkor talán másképp alakul életem.
Húga és férje, amint lehetett elhagyták az országot. Azonnal üzentek, hogy várják és jöjjön utánuk.
Sikerült felvenni a kapcsolatot jómódú külföldi rokonaikkal. Szégyellem, de szinte könyörgött, hogy menjek Vele, mert Ő a testvére után indul.
Nem mentem, nem akartam itt hagyni özvegy édesanyámat és testvéremet és nem láttam értelmét, hogy disszidáljak. Szomorúan, de vagányan elment. Egy nagy darabot elvitt szívemből.
Talán félév elteltével írt egy levelet Argentínából.
Visszatérek a mozaik történethez, ahogy megígértem.
Herceg Anni színjátszó csoportja megünnepelte valamelyik sikeres darab 10. előadását.
Budán, a Hármas határ hegy, egyik vendéglő kert helységében, ünnepi vacsorát rendeztek.
Megbeszéltük, hogy én ugye kültag vagyok, és nem veszek részt az ünnepségen,
de kilenc órára odamotorozom, és haza szállítom barátnőmet.
A kerthelység előtt várakoztam, mikor Anni néhány szereplő társával megjelent.
Kedvesen és erőteljesen ragaszkodtak, hogy jöjjek be és rengeteg kaja lévén, vacsorázzak velük.
Persze bementem, leültem Anni mellé és abban a pillanatban megjelent a pincér, hogy kiszolgáljon.
Ránéztem és láttam, hogy pincérem meglepődve, de hatalmas boldog mosollyal tekint rám
és és nekem is eljutott az agyamig, hogy istenkém, ez a Pimpi.
Rögtön felálltam és meghatva megöleltük egymást.
Ekkor egy rég hallott, de ismerős hang szólalt meg, mögöttem:
Gyusika vegyél virágot a szép kisjánynak.
Gizi, a szép cigánylány állt mögöttünk, virágot árult a vendégeknek.
Talán két másodpercig némán és bambán meredtünk egymásra, majd mindhárman összeölelkeztünk
és a váratlan találkozástól meghatva, majdnem sírva összedugtuk fejünket.
Hát így talált egymásra a három mozaik darab és gyerekkorunk egy pillanatra megelevenedett.
Az ünneplő társulatnak fogalma sem volt, mi történt, de látva meghatódásunkat, lelkesen megtapsoltak.
Az élet rohant tovább, Pimpikém megnősült, egy aranyos feleség és két gyönyörű gyerek maradt utána.
Még hatvan éves sem volt, mikor hosszú szenvedés után elvesztettük. /rák/ Nagyon szerettem.
Már hetven éves is elmúltam, mikor üzletembe bejött egy idős, hófehér hajú, kimondottan szép, jólöltözött cigányasszony.
Egy rádió elemet vásárolt. Kifizette az elemet és azt vettem észre, hogy nem mozdul, hanem csak mereven néz rám.
Nem ismersz meg Gyusika? Kérdezte.
Megérintett az ismerős hang, valójában csak most néztem rá igazán.
De igen Gizikém, válaszoltam meglepődve/ kissé fátyolos hangon /, de rég láttalak, mi van Veled?
Jól vagyok, nagy családom van, hat gyerekem és kilenc unokám van.
Némán bámultam egy darabig, majd meghatva és megilletődve azt feleltem, Gratulálok.
Hát így történt és irigykedve gondolok arra,
hogy példaképem Karel Capek milyen érdekes és jó novellát írt volna ebből a hétköznapi történetből.
(Almásy Béla)
|
|
| |
|
| "Almasy: Mozaik" | Belépés/Regisztráció | 0 hozzászólás |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
|
