| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Próza: Emericus: A fehér király |
|
Emericus
Boglyas Feri igazából más névre hallgatott. Hogy pontosan mire, már nem emlékszem. Csak dús, fekete göndör haja rémlik fel előttem. Fekete tincsei a homlokába hullottak, s alóluk valószínűtlenül vízkék szemek hirdették az ártatlanságot. Pedig dehogyis volt Boglyas Feri ártatlan. Az iskola réme volt.
-Belőled, fiam, egyszer nehézfiú lesz - mondta Ancsa néni, az osztályfőnök, amikor nagyot sóhajtva írt valamit Feri ellenőrző füzetébe egy szolidnak aligha nevezhető csíny után. Az osztály persze kuncogott, mert Feri izmos volt ugyan, de inkább vékony. A hátsó "páholy" - a hátul ülő nagyfiúk - mindjárt le is rajzolták Ferit jó kövéren, amint egy óriási mérlegen ül. Ancsa néni áll a mérleg másik serpenyője mellett, és nagy erőlködve próbál mázsás súlyokat belerakni. Már úgy négy-öt ilyen súly volt is benne, de a másik oldal - azaz Feri - lehúzta a mérleget. A rajz körbejárt. Feri nagyon népszerű lett, pedig csak aznap tönkretett két bunsenégőt és kiöntött egy üveg tintát a tanári asztalra. Minden nap, minden órán gyűlt a bűnlajstroma. Lajtos tanárnő, aki Feri nagynénje volt és rajzot tanított az iskolában, alig tudott hová lenni szégyenében. Minden kollégájánál akadt már exkuzálnivalója.
Én másik osztályba jártam, Ferit csak látásból ismertem. Óva intettek tőle. Nem volt miért: volt elég barátom, és mi tagadás, az osztály szellemi "elitje" kereste a társaságomat - ahogy én is az övékét. Eszembe se jutott, hogy szénaboglya-fejű, rosszhírű alakokkal leálljak beszélgetni, mondjuk a szünetben. Hogyisne, még hírbe hoznak.
Egyszer azonban, amikor Gneisz Árpival sakkoztam lyukasórán, a Boglyas mellénk telepedett a zsibongó padján. Nem szólt semmit, csak figyelte a játékot, így mi sem szólhattunk, hogy menjen arrébb, mi köze hozzá.
A játék eléggé kiegyenlített volt, azaz gyorsan fogytak Árpi fehér bábui, de az én feketéim is. Végül, a maradék két tisztemmel meg a királyommal sarokba szorítottam a magára maradt fehér királyt. Az ám, de elég ügyetlenül: a királyommal két mezőnyire megközelítettem az övét. Nem adtam sakkot, és nem vettem észre, hogy nem tud lépni: vagy a bástyám és a lovam uralta mezőkre, tehát sakkba lépne, vagy pedig a királyomhoz kellene közelítenie, amit ugye, nem szabad. Ilyen buta hibát csak kezdők vétenek. A parti döntetlen lett, ami Árpi tudását illetően számára igencsak hízelgő volt. Ekkor megszólalt a Boglyas:
- Előbb a bástyával kellett volna sakkot adni.
Elvörösödtem. Hosszas magyarázatba kezdtem, hogy miért lett volna mégis jó az én lépésem, de tudtam, hogy nem volt jó. Tudtam, hogy a Boglyasnak igaza van.
Eltelt néhány hét. Boglyas igazgatói intőt kapott verekedésért. Ő ugyan magyarázta, hogy ő csak igazságot tett volna a maga módján, amikor szét akart választani két verekedő alsóst. A kisebbek védelmében aztán mások is beszálltak, végül azt se lehetett tudni, hogy ki kit püföl, de persze a Boglyast büntették csak meg igazán, a többiek megúszták szóbeli figyelmeztetéssel.
Másnap a nagyszünetben látom, hogy lóg a Boglyas orra. Félre is húzódott egy sarokba. Magam se tudom, mi szállt meg, odamentem hozzá és megkérdeztem, mi a baj.
-Ááá, semmi. Csak szemét a világ, az.
Megtudtam, hogy sakkversenyre mehetett volna, de a verekedésért kapott igazgatói intő miatt visszavonták a nevezését.
-Ancsa néni?- kérdeztem.
-Az. - Boglyas Feri kerülte a tekintetemet. Rendesen csak röhögött volna egy ilyen jó kis balhén, de most láttam, hogy nagyon bántja a dolog.
Elgondolkodtam. Persze, hogy nem tudták a Ferit megnevelni, mert olyan dolgokkal fenyegették, amit sose vett komolyan. Úgy látszik, a sakktudására elég büszke ahhoz, hogy a sakkverseny fontos legyen neki.
Bementem a tanáriba. Ez még tőlem, az eminenstől is szokatlan lépés volt, ha nem hívattak. Az összes tanár úgy zsibongott odabenn, mint mi az osztályteremben. Megálltam az ajtóban. Eltelt pár pillanat, mire észrevettek.
-Aaa…a Mesterné Kiss Anikó tanárnőhöz jöttem - mondtam. Csend lett. Többen az én osztályfőnökömre néztek, de Sándor bácsi csak vállat vont, hogy ő se tudja, mit akarhatok. Előkerült az Ancsa néni. Mondtam, hogy mondanivalóm bizalmas természetű. A tanárok egy része erre komoly képet vágott, de volt, aki alig tudta palástolni a nevetést. Ezt akkor nem értettem. Félrevonultunk a fizikaszertárba. Elmondtam, hogy szerintem a Boglyas okos fickó és sakkbajnokot, vagy tán még rendes embert is lehetne faragni belőle. Ezen a szófordulaton Boglyas osztályfőnöke jót nevetett, de amúgy komolyan hallgatott végig, majd azt mondta:
-Jól van, megpróbálom elérni, hogy kapjon még egy utolsó esélyt.
Én persze tudtam, hogy új pártfogoltam túl van már a sokadik utolsó esélyen is. Úgy láttam, a fellépésem mindenkit meglepett, ami némi büszkeséggel töltött el. Életemben először, elintéztem valakinek valamit.
A sakkverseny szombat délelőtt volt. Én, mint a zsűri diáktagja, nem indulhattam. Meggyőztek a tanáraim, hogy másnak is lehetőséget kellene hagyni a győzelemre. Előtte három éven át én nyertem a bajnoki címet. Komoly képpel lépkedtem hát az asztalok között, bírói fontosságom teljes tudatában, bár azt is tudtam, hogy édesmindegy, mit szólnék én egy vitás esethez, úgyis a tanári zsűri dönt. A világ már csak ilyen.
Boglyas Feri kissé szétszórtnak látszott, de amint szorult helyzetbe került a táblán, hamar és igen ügyesen vágta ki magát. Háromszor remizett, amit mindannyiszor ő ajánlott az ellenfélnek, kilencszer pedig győzött. Nem veszített egy partit sem. Árpi barátomat pontosan a kilencedik lépésben mattolta meg. Én kikaptam olykor, és amikor iskolai bajnok lettem, akkor is csak hajszállal. Boglyas azonban toronymagasan jobb sakkozó volt, mint én valaha is lehettem volna. Ez a tudat kissé feszélyezett. Biztos, hogy okos dolog volt részemről beengedni valakit az én sikereim színpadjára, hogy nálam is jobbnak bizonyuljon? Igaz, én nem játszottam vele, és csak én láttam, hogy mennyivel jobb nálam, de én láttam. Elsöprő fölénnyel lett az iskola bajnoka.
Az elkövetkező napokban úgy tettem, mintha hidegen hagyna a társasága, de azért igyekeztem mindig látótávolságban maradni. Jólesett volna egy köszönet a közbenjárásomért. Már ha a Feri tudja egyáltalán, hogy én léptem közbe az érdekében. Igen, mert bár mindig udvarias és jólnevelt voltam, a szerénység és az alázat nem tartoztak az erényeim közé. A Boglyas azonban csak hallgatott. Keveset találkoztunk. Mondták, lecsendesedett. Nem tett többé tönkre semmit. A sakk megváltoztatta az életét. Iskolán kívüli tanfolyamokra kezdett járni. Látványosan javult egy-két tárgyból. Addig legalább hetente egyszer verekedett, de a sakkverseny után soha. Azaz, mégis. Egyszer igen.
Volt egy mumusunk. Iskolás lehetett, mert olyasféle táskával járt, de tizennégy éves forma létére jó százhetven centi és vagy nyolcvan kiló súlyú gyerek volt. Simléderes sapkában és kopott drapp színű dzsekiben járt. Súlya miatt elég lomha volt, hanem ha valakit elkapott, azt kegyetlenül helybenhagyta. Miért? Hát csak. A nyúl szőrös, azért. Egyedül járt haza, ugyanazokon a sikátorokon, amelyeken én. Akkoriban még váltásban tanultunk, azaz a délutáni tanításnak januárban már jócskán sötétben lett vége. Mehettem volna a főúton is, ott volt jó világítás, sokan is jártak arra, de az út nagy kerülő, ötször hosszabb volt. Ilyenkor mindig remegő lábakkal, de sietős léptekkel indultam neki, magamban imádkozva, hogy ne találkozzak a mumussal. Időnként jöttek hírek, hogy megkergette ezt is, azt is, de a gyorsak elfutottak előle. Ez az, gondoltam, az én lábam előző évben volt törött, lassan egy éve felmentett vagyok tornából, s azelőtt sem voltam jó futó. Örültem ezért, amikor Gneisz Árpi ajánlkozott, hogy menjünk haza együtt. Ritkán volt ilyen alkalom, mert Árpinak hegedűórája is volt csaknem minden nap.
Félúton járhattunk a Domokos utcán, amely valamikor rossz hírű környéknek számított. Hát, honnan, honnan nem, egyszer csak elénk toppant a mumus. Jó egy fejjel magasabb volt nálam, a képe dagadt, mint a hízott disznóé, a kabát gallérja a fülére hajtva, kezében ócska aktatáska. Elégedettség ült az arcán. Látszott, hogy kötözködni akar, nem zavarta, hogy mi ketten vagyunk.
-Miért bántottad a múltkor nekem egy haveromat?- fordult felém egyből. Gneisz Árpi nem is érdekelte. Mellőzte a bemutatkozást, egyből az agresszorok szokásos igazoló formulájával kezdte, hogy tudniillik ő csak visszaüt, most éppen egy haverja helyett. Én persze nem ismertem a haverjait, de biztosan tudtam, hogy nem bántottam senkit óvodás korom óta. Nem voltam sikeres verekedő. A Mumuson azonban látszott, hogy nagyon eltökélt, és el akar engem páholni. Azt, hogy mi ketten vagyunk, sajnos nem gondolhattam komolyan, mert Árpi barátom illedelmesen félrehúzódott, mint aki ugyebár nem akar zavarni, elvégre ez a mumus ügye meg az enyém. Eléggé gerinctelen dolog volt. Hogy húzzam az időt, komótosan kezdtem levenni a kabátomat, meg a karórámat, hogy az meg ne sérüljön, ugye.
-Vedd át - parancsolt Árpira a mumus vigyorogva. Árpi készségesen ugrott.
A mumus egy mellbelökéssel kezdte. Hátraestem, be a friss hóba. A mumus utánam ugrott, vagy inkább csak dőlt. Iszonyú súlya volt, de sikerült kikecmeregnem alóla. Utánam kapott és ütött vagy kettőt. Csak részben talált el, de az is elég volt. Éreztem, hogy vérzik a szám. Teljesen ösztönösen mozogtam, nem tudatosult bennem, hogy még a böte lábammal is gyorsabb vagyok a fickónál, ha menekülőre fogtam volna, míg ő a földön hempergett, sose ért volna utol. De nem, én megvártam, hogy felkeljen. Szinte földbe gyökerezett a lábam. A mumus lassan lépkedett felém, de mintha a vigyor eltűnt volna az arcáról. Még a holdfénynél is észrevettem, hogy nem rám néz, hanem valahová mellém. Vagy mögém. A következő pillanatban valami elsuhant mellettem, és szinte nekicsattant a mumus testének. A mumus újra a hóba dőlt, ezúttal hanyatt. Csodálkozni se volt ideje, mert a mellén térdelő fiú folyamatosan sorozta az arcát. Meglepetve láttam, hogy a dagi hanyatt fekve szinte képtelen védekezni, húsos karjaival csak a földközelben csápolt, a vastag dzsekitől mozogni nem tudott (ő nem vetkőzött úgy neki, mint én).
- Nna, elég volt? Nem mondtam eleget, hogy itt ne bánts senkit? - kiáltott a megmentőm. Ekkor ismertem fel, hogy a Boglyas Feri volt az. Ekkor még nem tulajdonítottam jelentőséget az "itt" szónak, csak napokkal később kezdtem gondolkodni rajta. Ezzel végetért a mumus-affér. A felsült agresszor nem oldott kereket, csak felvette az aktatáskáját és néhány méterrel arrébb megállt, mintha várna valamire.
Miközben felöltöztem, Feri is lesöpörte magát. Hozzánk lépett.
-Ha megtámadnak, harcolj teljes erőből. Nem mindenki olyan tökös gyerek, mint amilyennek mutatja magát. Ha látják, hogy megvéded magad, máskor békén hagynak - mondta nekem, aztán Gneisz Árpihoz fordult:
-Te meg milyen barát vagy? Te érdemelnéd a verést!- és maga elé emelte a karját, mintha visszkézből akarná szájon vágni Árpit. Árpád hátrahőkölt, megbotlott, elesett, pont oda, ahol az olvadó hó legjobban keveredett a sárral. Sajnálkozva nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem, de hízott a májam a kárörömtől. Ferinek valami köszönetfélét rebegtem, de ő átugrotta a hókásás pocsolyát és már ott sem volt. Hirtelen tűnt el a szemem elől, akárcsak a mumus. Furcsa volt.
Napok teltek el. Egyszer-kétszer láttam Boglyas Ferit a szünetekben. Hóna alatt sakktáblával, komoly képpel járt mindenfele. Mondták, megkomolyodott. Ha találkoztunk, mindig hamiskás mosollyal köszönt, de nem beszélgettünk. Pedig szívesen lógtam volna vele. Aztán egyszercsak feltűnt, hogy napok óta nem látom. Az osztálytársai azt mondták, hogy beteg, sokat vérzett az orra az utóbbi időben. Nagy dolog, gondoltam. Egy ilyen hőst holmi orrvérzés ágynak döntene? Elhatároztam, hogy meglátogatom. Némi nekidurálás után bekopogtam Lajtos tanárnőhöz, a műterembe. A műterem a földszinti folyosó északi végén volt, egyben rajzszertár, egyben időszakos kiállítások terme és a tanárnő fő tartózkodási helye volt. Zavarba hoztam, mert éppen egy talapzaton álló szoborféle mellett állt, és egyik kezét a szobor mélyedéséből húzta ki. Később láttam csak, hogy a fatörzsre, sziklára, ufóra és tükörtojásra egyaránt hasonlító alkotás egy valóságos kis üreget rejt, az üreg pedig...
-Mit akarsz? - dörrent rám színtelen, kemény hangon.
-Kezitcsókolom- csak... csak érdeklődni szeretnék Feri állapota felől.
Közelebb jött, jobban megnézett. Megenyhült az arca. Bemutatkoztam. Ezzel kellett volna kezdeni, de egyre nagyobb zavarban voltam. Megéreztem a kisüsti szagát a leheletén.
-Igen tudom - nyugtázta a nevemet - te vagy Feri barátja.
Úgy mondta, ahogy érteni kellett: Ferinek én voltam A barátja, az egyetlen. Motyogtam valami igenfélét.
-Ülj le - mutatott egy sámlira. A sámli előtt festőállvány, rajta megkezdett tájkép. Szerintem már el is volt rontva, mert olyan összevissza színeket kevert rá valaki, amit egy esztétikai analfabéta is észrevett volna.
-Feri beteg, tudod. - Lajtos Erzsébet okleveles képzőművész és rajztanár cigarettát vett a szájába, de nem gyújtotta meg. Az iskolában természetesen tilos volt dohányozni. Még neki is.
-Igen, tudom - feleltem. - De azt hallottam, hogy csak az orra vérzett.
Lajtos tanárnő lehajtotta a fejét. Lassan újra felemelte és halkan megkérdezte:
-Tudtad, hogy Feri szülei meghaltak? Autóbalesetben, négy évvel ezelőtt. A húgom, a férje és a négyéves Julika. Csak Feri nem. Osztálykiránduláson volt éppen, azért nem ment a családdal.
Nem tudtam. Szörnyű. Szegény Feri. Én nagyon szerettem a szüleimet, el sem tudtam volna képzelni, hogy valaha nélkülük kell majd élnem. Akkor hát - Erzsike néninél lakik a Feri?
-Én vettem magamhoz Ferit. Nevelgetem, ahogy lehet. Ahogy engedi magát. Ahogy engedte. - válaszolt a Lajtos tanárnő a gondolatomra. Tenyerébe temette az arcát, majd lassan végighúzta rajta az ujjait. Az ujjak nyoma ottmaradt. Gondolatnyi szünet után, fejét lassan felém fordítva, halkan kérdezte:
-Tudod, mi az a leukémia?
Tudtam. Láttam egyszer egy dokumentumfilmet a Deltában. Ott azt mondták, hogy a gyerekkori leukémia gyógyítható, csak olyan gyógyszereket kell adni, amitől kihullik a beteg gyerek haja. Mondtam is.
-Sajnos, nem minden esetben gyógyul meg. - Lajtos tanárnő felvette a cigit a földről és most meg is gyújtotta. Remegett a keze.
-És Feri akkor... Leukémiás?
Lajtos Erzsébet bólintott. Idegesen, erőszakosan szívta a cigarettát, mintha mérné valaki, hogy mennyi idő alatt végez vele.
-Gyere el. Gyere, látogasd meg. Most volt kezelésen, eléggé megviselte. Örülni fog neked. Leírom a címet, tessék. Legalább megismered a fiamat is. Van egy saját nagyfiam is, tudod.
Nem tudtam.
Másnap mentem látogatni. Anyám pogácsát csomagolt, meg egy szál virágot adott. Én ezt furcsállottam, hogy minek a Ferinek virág. Megnyugodtam, hogy ezt a tanárnőnek kell odaadni.
Ahogy a megadott címhez közeledtem, balsejtelmeim támadtak. Felismertem az utcát, bár május volt, még késő délután is tűzőn sütött a nap. Erre jöttünk Gneisz Árpival a télen, itt kapott el a mumus. Csak a 6/b házszámot nem leltem. Volt 6/a és utána rögtön a 8-as. Becsengettem a 6/a-ba. Egy copfos kislány nézett ki az ajtón. Mondtam neki, hogy kit keresek.
-Az Erzsike néniékhez jöttél? Ott, a villanypózna mögött van a bejárat. Nehéz észrevenni - kommentálta a kis copfos megértőn. Tényleg, a villanypózna tövét benőtte a magas fű, alig látszott, hogy mögötte valami ösvényféle van a két kerítés között. Úgynevezett nyeles telek volt, a kapu az ösvény végén. Kicsi, de takaros házat láttam, az ajtó mellé festményféle volt támasztva, hadd száradjon a napon. Tudtam már, hogy jó helyen járok. A rajztanárnő kijött, mielőtt csengethettem volna. Figyelte a kaput.
-Látom, talpraesett gyerek vagy, hogy idetaláltál. Az a csendélet sem volt rossz, amit pénteken csináltál. A színei ugyan kicsit furcsák, de hát művészi szabadság is van a világon.
Kényszeredett mosollyal válaszoltam. Hogy jön ide most az én pingálmányom?
Le kellett tenni a cipőt, kaptam papucsot.
-Tudod, máskor nem kérném, de azt mondta a doktor úr, hogy tartsuk a Ferit távol minden piszoktól, fertőzéstől. Ugye te nem vagy megfázva? Nem köhögsz?
Megnyugtattam, hogy nem. Erzsike néni előrement, hogy felébressze Ferit, meg hogy rendet csináljon.
Feri az ágyában ülve fogadott, hátát a falnak támasztotta. Nyakig be volt takarva egy pléddel. Alig ismertem rá. Nemcsak fogyott, de teljesen kopasz volt, még szemöldöke, sőt szempillája sem volt. Ma is megborzongok, ha rágondolok, akkor pedig igencsak megijedtem tőle. Igyekeztem ezt nem mutatni. Bágyadt mosollyal üdvözölt, de éreztem, hogy tényleg örül nekem. Evett egy fél pogácsát, de látszott rajta, hogy nem kívánja. Pár mondatot beszéltünk az iskoláról, aztán hallgattunk. Nem mertem megkérdezni, hogy van. Ő se hozta szóba.
-Sakkozzunk - mondta váratlanul. Ekkor vettem észre, hogy az ágy mellett, az íróasztalon sakktábla van, rajta felállított bábukkal.
-Szoktál még játszani? - tettem fel az álkérdést, míg segítettem, hogy kiüljön az asztalhoz. Jártányi ereje alig volt.
-Nem nagyon van kivel- legyintett. Megértettem, hogy a sakktábla, a katonás sorba rendezett bábukkal, az bizony énrám várt.
Sakkoztunk. Gyorsan rájöttem, hogy Feri árnyéka csak önmagának. Rendezetlenül lépdelt a tisztjeivel, a gyalogokat "en passant" ütésben hagyta, végül a vezérét is elnézte volna. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre ezeket a hibákat, sőt igyekeztem magam is hasonlóakat elkövetni, hogy Ferit nyerni hagyjam. Végül maradt a királyom, meg két tisztem, Ferinek már csak a királya. Akárhogy iparkodtam, egyszer csak beszorítva láttam a Feri fehér királyát az egyik sarokba. Közelebb léptem a királyommal. Kész, Feri nem tudott hová lépni: vagy a bástyám vonalára léphetett volna, vagy az én királyomat közelíthette volna. Dühösen csapott az asztalra. Vagyis csapott volna, inkább ejtette csak az öklét.
-Ezt akartam megtanítani neked, hogy ilyenkor mit csinálj...de Te nem tanulsz, úgy látszik. Ugyanazt a hibát követted el, mint a múltkor. - Feri fáradtan hátradőlt, lehunyta a szemét. Nem szólt. Láttam, hogy ütemesen lélegzik, úgy gondoltam, elaludt. Lábujjhegyen kijöttem, Nem búcsúztam el tőle.
Odakint a Lajtos tanárnő eperlekváros palacsintával kínált. Épp a másodiknál tartottam, amikor ajtónyikorgást hallottam.
-Megjött a fiam - szólt Erzsike néni. Pár pillanat múlva megjelent a konyhaajtóban - a mumus. Nőt is valamit a fél év alatt, hízott is. A kisszék megreccsent alatta. Nemigen ismert rám - mi voltam én neki, egy az anyja tanítványai közül, gondoltam. Nem emlékezhet minden áldozatára sem. Bemutatkozott ugyan, de érteni alig lehetett. Ostobaság lett volna bármi provokatív megjegyzés a pár hónappal korábbi affért illetően. A mumus a palacsintás tálat egyszerűen maga elé húzta és falni kezdett. Bármely szebb kifejezés a lényeget hamisítaná meg. Ekkor már éreztem, hogy kerüli a tekintetemet. Erzsike néni - aki előrelátóan kimentett nekem pár palacsintát, becsomagolta, hogy vigyem haza édesanyámnak - fia mellé telepedett, s míg az táplálkozott, kezével a Mumus fejét simogatva rám mosolygott.
-Olyan jó gyerek- mondta - felvették a katonai szakközépbe. - A jó gyerek bólogatott, és villámgyorsan eltüntette a palacsinta után Anyám pogácsájának maradványait is.
Elköszöntem. Jöjjek máskor is. Persze, persze, mondtam. A Mumus kapta a feladatot, hogy kikísérjen. Na gondoltam, kellett nekem idejönni. Most biztos behúz vagy kettőt. De a Mumus - aki lehajtott fejjel bandukolt utánam, a kapunál kezet nyújtott, hunyorítva a szemembe nézett és azt mondta:
-Ugye... ugye nincs harag?
Lesz ami lesz, kezet ráztam vele. Olyan puha volt a tenyere, mint a tészta. Hogy üthetett ez akkorát?
-Nincs - feleltem.
Júniusban Feri meghalt. Fekete zászló lengett az iskolán pár napig. A temetésen az osztálynak nem kellett képviseltetnie magát. Lajtos tanárnő a nyáron éveket öregedett, őszre még mogorvább lett. Gyakran látták imbolyogva járni. Gyakran kerülgette azt a bizonyos szobrot a rajzszertárban.
A Mumus tényleg elment a katonaiskolába, aztán később zupás lett, azaz továbbszolgáló. Nem találkoztunk többé.
Sok év telt el. Sokak szerint sikeres az életem, bár bennem kielégítetlen vágyak égnek. Úgy érzem, egyetlen nagy, beváltatlan ígéret vagyok. Kevesebbet hoztam ki magamból, mint amennyit lehetett volna. Nem lettem sem híres író, sem sakk-nagymester. Nem jegyzik egy találmányomat sem, és a miniszterelnök sem hívott meg az éppen alakuló kormányába.
Ha ma elmegyek az iskola előtt, feltolul sok régi emlék. Keverednek a nevek, az arcok, a cselekmények. Szégyellem, de nem minden osztálytársamat tudom magam elé idézni gondolatban, s még a tanárok nevén is gondolkozni kell olykor-olykor. Ám ha behunyom a szemem, tisztán látom a Feri boglyas fejét, amint nekem magyaráz, és a sarokba szorított fehér királyt, aki nem tud lépni.
(Dr. Varga Imre)
|
|
| |
|
| "Emericus: A fehér király" | Belépés/Regisztráció | 4 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Emericus: A fehér király (Pontok: 1)
- MZ_per_X Ideje: Március 05, péntek, 13:26:19
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Kedves Imre!
Gratulálok mind formailag, mind tartalmában letisztult, képgazdag írásodhoz. Először csak egy pillanatra néztem rá, de a stílusa nagyon megfogott, hogy így végigolvastam. Megérte.
Mesének is nagyon jó, érezhető, hogy szeretsz írni.
Remélem, további tanulságos történetek futnak majd ki a kezeid közül.
Miklós :-) |
|
|
|
|
|
Re: Emericus: A fehér király (Pontok: 1)
- naiva Ideje: Március 07, vasárnap, 17:17:59
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Kedves Imre!
Fordulatos írást hoztál, sok-sok tanulsággal. Olyat, amit ha elkezd olvasni az ember, nem tudja abbahagyni! :) Sajnáltam, hogy vége lett, olvastam volna tovább! Nagyon szépen "mesélsz", élmény volt, köszönöm!
Zsuzsi |
|
|
|
|
|
|
