 |
Vers: Kadocsa: Valahol... |
|
Kadocsa
Valahol a megsápadt rég-idő vértelen
ajakán megrekedt a végtelen rege-szó,
szólama fájón csattan a méla tájon, s a dal
talán végképpen elszáll, elinal, elhallgat.
Csendülő csend ül a tájra,
még madarai is hallgatnak,
s bíbor-hajnal hasadtával,
szél fésülte réttel, fákkal,
édes-mézes dalra fakadnak.
Aranyló fény, erősödik egyre,
keletről támad a sugaras nap,
ezüstköd terül folyóra, hegyre
és harangkötél után nyúl a pap.
Fehér csuhája izzik a fényben,
nemes, szép arcán áhítat honol.
élet-ösvényen lépdel serény lába,
nem fut, rohan, így soha nem botol.
Szívében őrzi az igaz Istent,
az ősi dalok, igaz, jó szavát.
lelkében kétely soha nincsen,
magában énekli népe sors-dalát.
(Vetráb József Kadocsa)
|
|
| |
|
