 |
Vers: santiago: Szerelem az időben |
|
Anna1955
santiago
Mint a homokba rajzolt
archimedesi körök,
a szerelem törvénye
testünkben oly örök.
Titkát már a görög
edények rajza rejti,
ahogy szemét a férfi
a nőn ott felejti,
s ahogy a nő karja
antik kőbe vésve
tárul örökös ölelésre.
Szerelem.
A te csillagéleted
hányszor gyúl újra létre
főnixporodból megint,
hányszor igézed még,
ki rád tekint?
Te bölcsek kövén törvényt hozol,
barbárok között ünnepet ülsz,
majd egyházadból kiátkozol,
s bánatok óceánjába merülsz.
Merre visz utad?
Csillagmiriádok hullnak nyomodban,
pénz, nyomor, vérfolyam ömlik zuhatagban,
utánad a lélek, mint Ikarosz
szárnyal egyre magasabban,
hogy aztán megtörten
zuhanjon alá.
Hol talállak?
Kereslek már évezredek óta,
Tibet fennsíkjain varázsolva,
om mani padme hum,
keresd a titkot a lótuszvirágban,
a Tigristől az Eufráteszig
egyetlen ölelésben,
bölcsőben és temetésben,
vert hadak útján a holtak
megtört szemének üvegén,
elmúlást lehelő mocsár ölén.
Kereslek én!
Keresni foglak,
amíg egyetlen szerető,
nő és férfi létezik ölelő,
s törékeny testükben
léted szerteárad,
míg nap holdra, s holdra nap,
s keringő bolygónk végleg kifárad,
e csillagideje tartó zuhanásban.
(Barta László)
|
|
| |
|
