Mikor
belül – legbelül –,
nem uralkodik más, csak káosz,
s szürke fogaskerékké silányul a lét,
csak csikorog fájón,
kavics szorult közé,
s minden indulat kábultan
fullad belém... kiáltanék,
de hiába minden... süket a világ
nem érdeklem...
nem ér el hozzám semmi érzelem,
nehéz és jeges kőszívem.

mikor
arcomon a mosolyt hozó izmok
elfáradnak,
fájó, és gyenge lesz
az erre termett mimika,
és börtönnek érzem világomat,
s már rázni sincs kedvem
a rácsokat,
csak nézem csapzott szárnnyal,
hogy húznak délre a vadludak,
irigylem... ők nem zuhannak földre,
mielőtt elérnék szabadságukat.

mikor
az önsajnálat mocsarába
mélyen merülök... s magam körül
már senkit nem tűrök,
sírnék szívesen,
de sivatagszáraz szememből
nem tör elő a megtisztító könny,
s már sokadik cigarettám is keserű,
szemem sarkából látni vélem:
várnak rám a keselyűk,
s csak az emlékeimben élő
csók a mézízű...


Akkor...
Kérlek...
Akkor se engedd el a kezemet!


2007. január 23.