:
Megállok saját lábamon
– ez másnak tán olykor fájhat –
meghajlok, ha a sors ítél,
s nem vesztem el koronámat.
Életet adok életért,
és hiszem, túlél a lélek,
arcomat mosollyal takarom,
s nincs ember, akitől félek.
Magamat bátran vállalom,
tudom, hogy mennyit érek,
elnézést – igen, ha van miért –
de kegyelmet sohasem kérek.
(Mezei Katalin)
(49 szó a szövegben) (774 olvasás)
naiva: (08-11-2007 @ 09:17 pm)
Kemény nő lehetsz Kati... kemény a versed!:) Amit leírtál, az valóban szabadságot ad...Bár én úgy érzem, azért mindenkinek vannak valamiféle korlátai. Nagyon tetszik a versed.
kismezei: (08-12-2007 @ 01:02 pm)
Köszönöm az elismerő szavakat. Erika, a válaszom: nem. Tényleg ilyen vagyok, és ha csak egy ici-picit is tudnál rólam, az életemről, akkor megértenéd, hogy ilyennek KELL lennem. De azért szerencsére olykor-olykor, ha csak pár órára is, én is elengedhetem magam :)
Lyza1: (08-12-2007 @ 06:35 am)
Nagyon jó vers, megtestesíti az én jellememet is! Kemény nő, gyöngéd szívvel! Lyza
Eroica: (08-12-2007 @ 08:22 am)
Hát.. nem tudom! A vers tényleg határozott -de vajon nem saját magad bíztatgatod vele?? Szeretettel: Erika
AngyaliAndi: (08-12-2007 @ 09:56 am)
Az soha nem baj, ha az ember ennyire tisztában van önmagával. Gratulálok, jó gondolatok nagyon. Puszi: Andi
Anna1955: (08-13-2007 @ 08:20 pm)
Azt hiszem a lelkünk szabadsága a legfontosabb az életben...:))))) A Tiéd úgy tűnik szabad..:)))))
piroman: (08-13-2007 @ 09:01 am)
Ez az Kati! Maradj ezen az úton!
wanderer75: (08-13-2007 @ 10:10 am)
Nagyon szeretem ezt a versedet!! Különösen az utolsó sorát!
