VII.

Az én hibám

Magam körül mindig

mindent összetörtem,

mindig rossz irányba,

rosszkor menekültem,

s most rám néz a Semmi

világtalan szemmel,

nyomomban az Éj is,

szívós türelemmel,

rám borul, betakar,

már semmit se látok...

- Hamar hervadnak a korán nyílt virágok,

hamar hamvad a tűz, amely nagyon lobog –

huszonkét évesen fáradt, öreg vagyok.

VIII.

Mindent

Minden fájdalmam szélbe sírom,

minden tüzet, ami megéget,

minden sebet, amit csak kaptam,

de van egy, amiről nem beszélek.

Csöndben, magamba zártan őrzöm

végtelen, nem múló bánatom…

ha meg tudnám egyszer vallani egy dalban,

tán nem is fájna már olyan nagyon.

(Mezei Katalin)