Álomtalan álmot hord az éjjel
valaki megáll az ajtóm előtt
- csillag-lágy csöndben eszmélő bánat -
várom és félem már az érkezőt

takaróm dombján fölkúszó ujjak
hajam sűrűjét kutató kezek
csípőm szelíd ívén szikár tenyér
égő testemben jéggé dermedek

vágyamat némán messzire űzöm
hajnali fényben oldódó árnyak
sodornak magukkal át a tűzön

én nem leszek rabja puszta vágynak
ha nem vagy enyém hozzád mi fűzzön?
Arcom elfordul. Már nem is látlak.

(Mezei Katalin)