:
váratlan káprázat; sokágú villám
ciklámenszín cikk-cikk vonala
villan a szemembe, mint a lámpa
felizzik, mielőtt kiég;
de pont előtte még,
egy időtlen pillanatra
minden oly világos, egyszerű...
bár valószínűtlen,
mint ötöt húzni a tizenhatra;
és mégis: életem
valóságnak tűnik az éles fényben;
megkapaszkodnék én e tényben,
de elnyel újból a sötét,
a sötét, a sötét éjszaka,
a halál örök évszaka;
mint a hűvös hullám,
mely elborít egészen...
és már nem világít semmi,
se lámpa, se villám, se ész,
csak a lelkem lebeg ott fent;
itt lent a hullám elpihent
felbomlásra készen
túl az érzékelésen és az észen.
(75 szó a szövegben) (689 olvasás)
prince60: (11-30-2007 @ 04:18 pm)
Van valami félelmetes realizmus a verseidben. Ez a vers olyan számomra, mintha a feketéből a fehérbe bucskáznál és vissza, pedig az állapot stagnál. Egy végérvényes és visszavonhatatlan helyről - kivüállóként - szemlélnéd a saját elmúlásod. Remélem jól értelmeztem. ((((( a végső rímpártól vállik borzogatóvá))))) Kell ez a realizmus! Írj minnél többet!
norbert: (11-30-2007 @ 08:26 pm)
Borzongatóan hideg vers valami olyan dologról, melynek megértéséhez valóban kevés az ész...
Nagyon tetszik.
Norbi
prayer: (11-30-2007 @ 08:57 pm)
Ebben a pillanatban csak versed világít!
szemilla: (11-30-2007 @ 10:01 pm)
én akkor éreztem ilyesmit, mikor magamba zárva arra vártam, hogy vegye már észre valaki, hogy nem tudok kibújni...
Eroica: (12-01-2007 @ 07:06 pm)
Most átléptük Veled a határt. Egy másik dimenzióba lebegtünk.
AngyaliAndi: (12-02-2007 @ 06:32 pm)
Azt hiszem, ezen még jó darabig merengek. Puszi: Andi
naiva: (12-02-2007 @ 12:46 am)
Hát tudod.... mindig megborzongatnak az írásaid..... most is