A feltámadásra váró Isten húsvéti kalácsa

selymesen foszlott az angyali kezekben

és a misztériumra várakozó bámész tömeg

magától oszlott két csoportra tán;

azon a hegyek közé ékelődő,

templomtól,  történelemtől zsúfolt

macskaköves téren,

húsvét vasárnap délután.

Csak a színpad, a kínpad állt

üresen mint az emberek  szíve

bűnnel teli, bűnbánattól mentesen,

mikor egyszerre,  minden jel nélkül

bekövetkezett a végítélet, végzetesen.

Az emberek feltámadásra vágytak,

színielőadásra;  csupán az ősi dráma

cukrozott-vizes változatára,

ami aztán felidézhető

vagy felejthető kedvük szerint

a műsorszünet nassolása közben;

ám mégis a Jelenések Könyvének

kifordított holywoodi változata jött elő

mikor a tömeg fele átmenet nélkül

fényes tűzoltóruhákat ölt,

míg a többiek jajongva-sikoltva próbálják

a rájuk osztott szerepet, a megölt

áldozatokét,

egyre hitelesebben,

hiszen nem kívánja őket

valójában megmenteni senki sem,

a fecskendők kerozint lövelltek

és lángoló dárdaként

tűzték hegyükre a bűnösöket,  ők meg vonagolva

nézték a köröttük bámészkodó

szörnyű tömeget,

mely  magasba emelve a drága belépőket, tülekedvén

magát tiporja a lángoló megváltásra várva…

és lassanként mindenki sorra került végre,

úgyhogy mire Isten a színre lépett, a tér kiürült.

Kiürült lassan a város is;

utolsókat kondultak a folyton zúgó harangok,

a langy eső tisztára mosta a kövezetet,

a pörzsölt hús szagát elsodorta a tengeri szél

és már csak az azúr égen csattant tapsként

az utolsó pár élő galamb megkésett nászrepülése

a húsvéti kalács morzsáitól elnehezült beggyel

a kihúnyó Nap felé.