Hánykolódok ében éjben
mámorban és szenvedélyben…
fenn magasban, lent a mélyben…

Alakult a vers, mikor egy alt-
hang durván rámrivallt:
„Hű, Jenő! Már megint egy hülye nő
ki eszedben jár, te szamár!
Az óra jár! Nincs idő!
Minden ábrándozást vess el!
Mi lesz a húslevessel?!” –
folytatta az alt…
„És kell még száz vagdalt…”

Így hát feledém a dalt,
és illendőn, szerényen
kemény répámat megmarkolám
(„No lám, tudod te ezt…”)
lenyelék egy kortynyi szeszt
és hámozom máris serényen.
Szemembe lóg a csapzott
sörény… csak meg ne lássa
a Köjálos görény…
(Nem értem, Főnökasszony,
mi van itt, majális?!
Itt vedel a kontónkra minden
hivatalnok és kajál is…
Így elolvad az a kis haszon...)

-Kapjad be gyorsan a kolbászt,
kis haver! A palacsintádat
mindjárt kihozom…

És így telik egész napom,
s majd az Ég kapujában
biztosan megkapom,
ha nem mást, a beszólást;
mert Szent Péter, a bírám
szememre vetheti joggal,
hova tűnt a lírám…

S a főnöknő, ha emlékezne rám netán
(hogy vetné fel őt sírján a metán…)
csak azt citálná folyton, rágós volt ragum
és (holott ez aljas rágalom)
gyorsan fogyott a rum…