bedőlt oromfal esőmosta mállott vályogát
szikkasztja-repeszti a dühödt nyári nap
a tunnyadtan tespedő tanya körül
lustán hullámzik a forró levegő
kontúr nélküli elmosódott képek
villódzanak szeszélyes színekben
mint részeges piktor remegő kézzel
felkent vázlatán
satnya szilvafa csüggedten elvetéli
ráncosra aszott gyümölcsét hasztalan
és mi itt állunk a sivár udvaron utoljára
bámuljuk vérágas szemmel a kiöntött
mosdóvíz sötét foltját mint szívja fel a nap
aztán keservesen kuporgatott koldúskrajcárjainkat
dzsentri gőggel csördítjük a pénztáros elé
"csak oda kérem" - mondjuk reszelősen
"elmenni innen, mindörökre" - dübörög dacosan
sajgó szívünkben és tompa agyunkban

holott óvó menedékünk
megtartó hazánk volt
mit hűtelenül elhagyunk most
többé vissza se nézve