Platán áll a félúton
a naptól izzó oldalon
engem vár, mint hű barát,
mint óvó oltalom.

Utolért volna a hőguta
ha nem állna itt? Talán…
De kecsesen, mint egy őzsuta
az út napos oldalán,
megrezzenve néha tán
itt vár e dús platán.

Fölém borítja sátorát
e drága, hű barát,
s a dárdaéles napsugár
hangulatfényre vált,
a zöld fényszövet
most rámborul
mint egy könnyű kabát.

Az árnyékban lassan felszikkad már
a homlokomról szakadó veríték
s máris eszembe ötlik,
hogy vár reám a Lány,
no meg, egy szép fehér teríték…

Hát hűtlenül, s hálátlanul
hűs árnyékát hátrahagyom
dús platánfámnak, én bizony,
a naptól izzó oldalon.

Nem neheztel, mosolyogva int,
zöld levelével anyásan rám legyint,
„ilyen a férfi!” – de hisz tudja tán
régtől ezt a bölcs platán.