Mintha lázba borult volna a föld;
hideglelősen meg-megremeg,
rázkódik, vergődik, hánykolódik,
kőkérge szinte megreped.
Kőbörtönükből kitörni kívánnak
kárhozott, kitaszított, bukott angyalok?
Vagy titáni kovácsok kalapálnak
odalent elvadultan, ez az ok?
Műhelyük kéménye lehet ez a kürtő,
melyből most fekete füst gomolyog...

Aztán a hegyre végzetes csend ül,
egy óriási szívdobbanás elmarad;
végül szörnyűséges ércharang csendül,
hangja kardként hasítja fel a hegyfalat.
Tombolva tör ki az olvadt kő és a füst,
bőszülten okádja egy pokoli üst...

Ezernyi lángba borult égi csóva
szántja fel az égbolt bársonyát,
vakító fénnyel halványítja
millió hunyorgó csillagát.

Hullani kezd a hó és hatalmas hamufelhő
hamvas köpenyébe burkolja a kelő Napot,
sötétség borul a világra, mint mikor a gyermek
fejébe nyomnak egy fekete kalapot.

Csak a tűzfolyamként kiáradó láva,
mely hátán cipeli az olvadt salakot,
áraszt baljós, vöröslő fényt a tájra...
melyen az életnek már nyomát se láthatod.