A decens szépasszony, mitagadás, belépett már abba a veszélyes korba, mikor a nők vagy kétségbeesett utóvédharcba kezdenek a gyorsan múló idő ellen, vagy csüggedten feladják a küzdelmet és beletörődnek a megváltozhatatlanba. Fruzsina még nem igazán döntötte el, hogy melyik stratégiáját válassza. Megsűrítette a szépészeti boszorkánykonyhákon tett látogatásait, még inkább törődött magával, mint eddig ; viszont nemigen járt már társaságba szórakozni és barátnőit is ritkábban hívta meg magához. Ösztönszerűleg kerülte azokat az alkalmakat, ahol óhatatlanul nemkívánatos összehasonlításokra adott alkalma a másik nemnek, vagy a még sokkal kritikusabb női szemeknek, mert nem kívánt az ilyenfajta versengésből vesztesként kikerülni. Inkább magányosan sétálgatott, "a nyári hőség elől" kimenekült nyaralójába és egyre gyakrabban merült bele a múlt emlékeibe, egyfajta édesbús, nosztalgikus hangulatba.

Fruzsina tősgyökeres pesti volt, leánykori szerelmes emlékei mégis inkább Budához fúzték, így sokszor kapta azon magát, hogy valamelyik Duna-hídon andalog a túlsó part felé. Volt, hogy át sem ment egészen, csak megállt a híd közepén és a korlátnak dőlve ábrándozott. Ilyenkor sorra felmerültek a múlt ködéből a régi emlékek...

Egyszer télidőben, egy fiúval kézenfogva sétált a Margit-hídon. A pesti hídfőnél, a hírneves Glázner péknél mindketten óriáskifliket vettek, abból törtek apró darabokat a mohón köröző, fürgén le-lecsapó sirályoknak, melyek egyre nagyobb számban sereglettek köréjük.A ködpárás reggel, a madarak víjjogása, a fürge szárnyak csattogás és a kettejük között apránként, szinte falatonként kialakuló intimitás furcsa, elvarázsolt hangulatba ringatta őket. Aztán, mikor Ádám (vagy tán nem is így hívták?) vidám hősiességgel bevallotta, hogy aznapi kosztpénze a sirályok gyomrába vándorolt, Fruzsina úgy elérzékenyült, hogy szinte szándéka ellenére dőlt a fiú karjaiba és kínálta fel csókra ajkait.

Máskor egy mérnökhallgatóval haladt át a Szabadság-hídon. Az újsütetű tudására igen büszke fiatalember megmutatta neki, hogy a híd avatásakor hol ütötte be Ferenc József az utolsó szegecset saját császári és királyi kezével... Persze, az ezüst szegecsnek az idők sodrában az idők sodrában rég nyoma veszett, ám Fruzsina élénken emlékezett arra a tüzes lelkesedésre, mellyel a fiatalember a régi eseményt előadta neki.
- No igen, az a vékony, ráadásul merészen kivágott selyemblúz volt rajtam akkor... - mosolyodott el Fruzsina, miközben felidézte azt a nyári alkonyatot. - A Matróz csárda prímása is a legtöbbször a mi asztalunk körül billegett, aztán, pedig Dezsőtől nemigen számíthatott vonópénzre...

- Az a kis zsoké pedig, aki arra volt a legbüszkébb, hogy egy kollégájáról még előkelő éttermek étlapján is előforduló, májból készülő ételkülönlegességet is elneveztek, mindenáron egy kiöregedett focista borozójába akart elcipelni, amit az aranycsapat tiszteletére 6:3-nak kereszteltek el... és csak nehezen áll tá arra, hogy inkább együnk egy Marchall-májat a Híd étteremben, ha már annyit beszélt róla, hogy meghozta az étvágyamat... Jézus, nekem fáj a fogam! - hagyta abba a nosztalgiázást Fruzsina hirtelen, meglehetősen prózai okból.

Hogy aztán, vagy másfél óra múlva szomorúan hallgassa fogorvosa, dr.Csontos verdiktjét.
- Sajnos, asszonyom, nem tudunk mást tenni... Jobb, ha megbarátkozik a gondolottal... Ezek a pótlások sem tartanak örökké... Úgyhogy, tessék elbúcsúzni a régi hidaktól, csak ezt tudom javasolni!