Megállt egy- két pillanatra az a nő,
megigazította a haját, tükre,
a kirakat előtt, s rájöttem: ez Ő.
...
Akkor megállítottam az időt.
...
Tudtam, hogy nem lát,
megtehettem hát.
Szobor lett mindenki akkor, minden,
dermedt galambok a levegőben,
s a tűzoltók szirénájából ott
maradt egy nagy Ó betű, ott lógott,
a villanyrendőr középső részén.
...
Lassan odasétáltam hozzá én.
...
Végigsimítottam emlék-haján,
aztán a fenekén is, hümm, talán...
Hátraléptem aztán, vissza a helyemre,
toporgó másodperceket eleresztve.
...

Nyüzsgés lett újra és a tömeg köré nőtt,
tudtam, hogy nem látom már soha többé őt,
s a kauzalitás megsértése miatt,
ontották rám válogatott szitkaikat,
s éreztem, hogy fénykarddal a hátam verik,
dühös kollégáim, a Nagy Szürke Jedik.