Mikor a nagy Villám Sexpír
-úri angol, nem büdös ír-
a peremfutó orsó feltalálója,
tollat ragadott vala,
és eldöntötte, hogy van első látásra szerelem...
nos izé...Kedvesem,
bennem van az első "pillanat",
amikor megláttalak.

(Innen csak lassan és válogatva
írhatok nagy szavakat.)

Tűzgyűrűben láttam a fákat,
és kerubok fújták a nimfákat!
Rózsák törtek fel az aszfaltból,
szirmuk: szívárványaranyból!
Zenészek zengték zenélő nevedet,
s festők ragadtak lázasan ecsetet!
(Huhh! Na ennyi..., legjobban a feneked tetszett.)

Csakhogy...
Naponta éreztem reggelente az arcomon
az idétlen vigyorgást: - Ma látni fogom!
Aztán (hihetetlen, mi?) gondolkoztam:
miért néz át a szememen és hogyan?
Megváltoztat engem, a mindenit!
Úgy, hogy nincs is itt!
(Látod Kedves?
Átadtam a helyem, rendes?
Előreengedem a nőket,
nem iszok annyit, és kerülöm a trágár kifejezéseket.)

Aztán már figyeltem a szemed...
Az órák lopakodva tellettek,
és lassan-lassan nélküled:
már elvonási tüneteim lettek.

(Fekete felhőgyomorban
apró hópihék nőttek.
Mind kicsit más formában,
de a föld felé estek.
Erős fák karjait törték,
a káosz igazi önmagává ért,
a hómarók feladták,
a boltokat kifosztották...)

És eljött a nap nyelvemnek,
-éppen borotválkoztam
ezért szem-, és fültanúja voltam-
hogy kimondjam: szeretlek.