Vártad itt hajnalban egyszer, a tölgy alatt,
s közben szíved nevét vésted lassan belé.
Eljött... és jött a szél, és jött léptén a nap,
kitárt karod szárnyán: égőn szálltál felé...

De már akkor harmat csillant, akár a könny,
baljós jelként hullott, mosván sápadt arcod,
s kihűlt a vágy, rideg az ágy, temet közöny,
tudtad, előbb-utóbb harcod: másnak hagyod...

Hiába kérded már: miért? Vajon kiért?
Késő... Vidám időd gyorsan arrébb szaladt,
a múlt széthullt, szitált porán nem nyúlsz hitért,
ez van... A férj elmegy, a nő, gyerek: marad.

Mikor éjben-szélben indult kemény utad,
megcsókoltad még szép, puhán alvó fiad,
simítottál a nőn..., közös ezüst hajat...
..................................................................
Többé nem látsz, csak egy sötét-mély csillagot,
ez most a fán első és végső hajnalod...
...S a tölgylevél szélén: harmatcsepp csillogott...