Éjfélbesodort szüretén az időnek,
hol támad a végtelen árnyszeme ismét,
te elfogadod ma az égi jövődet,
mert úgy hiszed el, hogy a lágy keze hív még.

Dibdáb ige úszik el..., élt szomorúan,
csendes vizein kicserél kicsi árvám:
- Költő gyere tünde hazába, hol úr vagy!
Nem állhat a szíveden éj falu márvány.

Lépj hát! Kirepül sebeden hamis élet,
lásd szép levegőd szabad ég morajának!
De... nem viszi súlyod, a föld szava éled,
kender kötelén kifeszít a bocsánat.

Légvárain így kipipált konok éned,
s míg hópuha fény lebeg át a világon,
időtlenül, ezt a rövid sorod éged:
harmat pereg, illan a tegnapi álom...