A nap kellett, mert úgy ragyog,
és a hajnal vérét ittad!
Szemed kéklő eget kapott,
s felhő hajad esőt izzadt...

A gyúlt alkony elnyúlt karon:
a bőröd színére olvadt,
amíg ölelt, ölelt nagyon
az éjsötét, csendes lovag.

Elloptam minden csillagot,
de már a fény rég itt hagyott,
aszfalt folyón dörög a gép,
s a szél, a szél, sikítva tép.

Vadszőlőként átfonja még
a búcsú reppenő porát
emlékszín, mely áfonya-mély,
de mennem kell ismét..., tovább.

Nem vársz az út végén, tudom.
De még látlak egyszer talán,
ha majd jövőm szemét csukom,
UV lámpák: poklom falán.

Elloptam minden csillagot,
de már a fény rég itt hagyott,
aszfalt folyón dörög a gép,
s a szél, a szél..., mindig az tép.