Vasárnap délután, mikor az ember
hasában a rántott hús is szundikál,
bakancsom fűzöm kedvvel, mert nem kedvel
engem a ház, s nem nyitok megunt vitát.

Jó félóra a város széle, hol vár
az őrgébics saját figyelőpontján,
az elhagyott portán, a levert, rozsdás
vaskaró neki termett erős ormán.

Nem engem sasol, hanem két vadnyulat,
így én is megállok. Mezei fajták,
és e kettő rúgja egymást, úgy mulat,
két Csaknorisz... ki nyúlba reinkarnált.

Egy verébcsapat nagy zajjal érkezik,
véget vet a show-nak, zöld búzát lopnak,
de közben be nem áll a csőrük nekik,
mint a nőknek..., ez a szervük nem kophat?

No, itt a tó. Füzek rejtik rejtekét
és most már engem is, göcsörtös fák alatt,
de kell kis idő, míg szívbe', fejbe' még
enyhül a gond és a csendem rám akad.

Megáll az idő... Lágyan átkarolva
tart, itt tudom hol a víz és hol a part,
míg otthon... eh! A lelkem már vacogna
és nem látnám, hogy az élet hova tart.

Ide inni jár. Halk patán lépeget,
s boldogan számolom az őzeket,
míg a nap az ég alján elfesteget,
aztán magamban... elmesélem Neked.