Felhőtlen felhő volt ő
az ég rikító palettáján,
árvaként felnőtt kéjnő,
ürességgel szíve táján.

Gyermekként megtanulta,
mit nem jelent az otthon,
szíjat hasító regula,
a büdös nevelőotthon.

Társai nem szerették,
könnyeit hiába nyelte,
ebédjét előle megették,
- sarokba, istenverte!

Túl szép volt e csúf,
elátkozott világhoz,
körötte a sok rút,
- kicsi Vica, imádkozz!

Csodálatos e leány,
talán ezért az irigy,
gondolta valahány
gonoszkodó mirigy.

Égszínkék szemében
csodák bájos álma,
őszinte keblében
piros almák halma.

Tizenhárom sem volt,
mikor egy bősz nevelő,
durván fogva beléhatolt,
- Vicuska légy jó szerető!

Talán túl korán veszett
el e lányon a szüzesség,
hogy szomorúan énekelt;
- vajon mi az a tisztesség?

Mikor hangja csendült,
némult a zajos terem,
mindenki megrendült
a zsibongó helyen.

Magasra szállt az ének,
fel, a felhők közé,
érezte, mások félnek,
nem fogadták maguk közé.

Játéka nem babák haja,
testét mások használták,
mikor megjött a havibaja,
még jobban ki nem állták.

Tizenhét évesen már
piroslámpás házban,
ki szerelmet hőn vár,
merüljön e nászban.

A bordély zongorát
iszákos zenész verte,
Vica dalos műsorát
hűs tapsvihar kísérte.

Apró titkai, ha voltak,
máris másoké lettek,
hallgatott, ha szóltak,
bűnt követték a tettek.

Pocakosodó nagyurak
tiszteletlen parancsa,
tudta; nem lét e tudat,
ő más lábak papucsa.

Kihasznált lányteste
mikor az ágyon terült,
a vágyat sosem kereste,
szeme a plafonra vetült.

Mosolya bárgyú színésze
közönybe fulladva játszott,
ugyan, ki veszi rajt’észre
a dörömbölő hazugságot?

A madám szólt egyszer;
- mosolyogj már Vica,
megmondtam ezerszer,
légy doromboló cica.

Akkor kapod, te feslett
meg havonta a járulékot,
ha bőn kitermeli tested
a rád vetülő százalékot.

Egyszer Vica azt hitte,
hogy a szerelem eljött,
mikor egy deák elvitte;
de másnap már nem jött.

Megtanulta hát hamar
sorsa fontos szabályát,
e munkában az zavar,
ki mást akar, mint báját.

Mint verdeső madárka
koszrácsos kalitkában,
így élt a szegény árva,
a madámja szűk markában.

Kézről-kézre, ha adták,
majd mindennap estjén,
néma szavát fogadták
résekbe hullt testén.

Vágyak bús angyala
az égről le-lekiáltott,
húsba vágott szava;
- hagyd el e világot!

Vica cica dala elszállt,
vele könnye is száradt,
mikor egy úrnak riszált,
már levert volt és fáradt.

Kiégett testén a festék
elfolyt szomorú szemén,
a kiélt vendégek lesték,
de elillant a hiú remény.

Imája felhőtlen felhőként
suhant szét a város felett,
fel nem nőtt felnőttként
nem érhette meg a telet.

Egy huszár volt vendége,
kardját szívéhez húzta,
rádőlve nézte, hogy a vége,
lágyan hatolt a húsba.

Gyönyörű keblek sikolya
lett Vica utolsó dala,
a penge, mint fuvola
hamisan csengő hangja.

Nem üres már a szíve,
nyitva áll a kalitka,
az árnyak fekete híve
most magához szólítja.

A sárga őszvégi hajnal
vörös alkonyba öltözött,
mikor a huszárkarddal
lelke felhőkbe költözött.

Csak egy vitéz katona ki
elárvult rózsával kezében
arcát lesütve félve tolja ki
öngyilkos kardja fényében.

Csend honol a temető ölén,
alszik a megannyi sírhalom,
a holdfény a temető őrén
játszik, mint bús cimbalmon.

Fakereszt sír fakasztón sír,
a magányos rózsa vérvöröse
felhős égbe kiáltó jellel bír;
Ő Vica cica dalának örököse.

(2005-01-10)