Lehettem vagy tizenhat éves,
mosolyom vidám volt és széles,
hajam, mint szárnyaló zuhatag,
járásom mámortól ingatag.

Keltem a szikrázó nappal,
álmom eljött a csillagokkal,
bőrig áztam szakadó esőben,
mártóztam hajnali felhőben.

Úton voltam reggel és este,
testem csak a kalandot leste,
aludtam én erdőn-mezőn,
s villám cikázta háztetőn.

Megrészegült kamasz lelkem,
mikor a nő illatát megleltem,
lábam közé szállt az agyam,
kéjre buktam minduntalan.

Sok barát és sok ismerős,
a tömény szesz mind erős,
s a rengeteg laza házibuli,
miből nem lehet szabadulni.

Jazz koncertek az ifiházban,
égtem jam session lázban,
vagy kőkemény rock banda
dobhártyámat szétszaggatta.

Talán Piramis koncerten volt:
mellettem egy lány dalolt,
kit előtte sohase láttam,
később sehol se találtam.

De volt egy óra mialatt,
felizzott a múló pillanat,
lüktetett a vágytól testünk,
gyorsan szerelembe estünk.

Ritkán jártam falusi bálba,
annál inkább Loksira Tabánba.
Ráztuk magunk félőrülten,
feküdtünk a széttaposott fűben.

Egyszer egy vidéki koncerten,
mikor a hálózsákot cipeltem,
mellettem barátom hányt,
én öleltem egy gyönyörű lányt.

Szófoszlányokat hallok:
"- Meggyüttek a fiatallok,
nyakukban a paplany!"
Mondta két öreg "paplány".

Mi csak nevettünk,
szinte levegőt se vettünk,
s a koncert után az éj szakában,
kazalban aludtunk hálózsákban.

A sok reggeli ébredés,
mikor a legnagyobb kérdés;
ki az, ki ágyamat nyomja,
s első cigimet számba tolja?

Gátlásosak voltunk, félszegek,
vagy vadak és részegek?
Egyik se és mindegyik találó,
faldöngető világmegváltó.

Csak jelenünk volt, jövőnk nem,
hittünk a szabad szerelemben,
kerestünk egy másik világot,
hol megtaláljuk a szabadságot.

Tiltakoztunk, ha nem kellett,
kiálltunk egymás mellett,
úton voltunk állandóan,
osztoztunk rossz és jóban.

Azóta eltelt több, mint húsz év,
de partot nem ért még a rév,
nap, mint nap kérdezem ismét;
megtaláltad életed értelmét?!

Mi az, mi űz és hajt előre,
más lesz majd egy nap, jövőre?
Gyermekeink készen kapják,
vagy maguktól tudni fogják?

Ők is végigjárják az utat,
mi saját sorsukra mutat,
s lázadó kamaszként,
tagadva keresik az ÉN-t?

A barátok is mind felnőttek.
Többnyire nyomtalan eltűntek.
Erős a sodrás, nagy az ár,
elúszunk egymás mellett; kár.

Hagyom, hogy a világ változzon.
Halálba hajszolón kiáltozzon.
Hazugnak nevezve minden Igazt.
Haszonlesők kapjanak vigaszt.

Én nem változom, mert álmodom.
Én álmodom, mert jól tudom,
hogy a valóság csalóka álma,
a szeretet örök magánya.

Te milyennek születtél?
Te vajon mindig úgy éltél,
hogy másokról nem ítéltél,
a becsülettől sohasem féltél?

Frázisokba zárt mondatok,
vagy ténynek tűnő adatok?
Ítélj meg engem és önmagad.
Vigyázz, ne legyen túl nagy falat.

Nem vágyom igazán másra,
csak az Útra és egy hűséges társra,
ki elkísér kalandos utamon,
s jókat röhögünk a holnapon.

Közben őrzöm az örök lángot,
melyben gyermekeim láttak napvilágot,
védelmezőn, óvva, és féltve,
hogy tiszta maradjon szemük fénye.

S a többit meghagyom másnak,
kik a hajhászásban örömet látnak,
ki olvadni szeretne a tömegbe,
s pénze legyen inkább, mint becsülete.

Bezárom házam, s kapum ajtaját,
kiírom rá; - küszöböm csak az lépje át,
kinek szemébe nézve nem látom,
hogy másra használja barátságom!

(2003.04.11.)