A ruhásszekrényben

Félnapos csend volt a majdnem sötétben,
csak egy fénycsík ólálkodott a résben.
Ezer porszem libbent a keskenységben,
kabátok álltak katonás egységben.

Vállfákon sorakozott ruhák álma,
tán más idők viseletére várva.
Ki tudja, milyen lesz az idő holnap,
s a gazdák épp mily kedvet birtokolnak.

De hipp-hopp, megrezdült egy téli pulcsi,
mit egy hete viselt a kicsi Julcsi.
Vékony hang fakadt fel a félhomályban,
megszakadt a csend a ruha hodályban.

Óh egek! Rettenet! Ezer naftalin!
Ha látná e moly bolyt a bősz Katalin!
Feleselnek egymással, s közben falnak,
zúg az éji moly, s nekimegy a falnak.

Szól a boy moly: „Jajj nekem! Szegény fejem,
e sötét falba mindig beleverem.
Ennek is az oka a csalfa céda,
Görögül orál mással; alfa-béta.

AnÁlfabéta. Legyek komoly talán,
mert megcsalt édes pillém, óh moly arám?
Megrágjam tán? Moly ette, konok a lány!
Nem száll többet moherszép mosolya rám?

Vajon miben jobb a gaz szomszéd lepke,
tán machosabb, hetykébb ívű a repte?”
De nem látta; jön a Katalin asszony,
közeleg már, hogy molyirtót árasszon!

S míg filózott a moly komolytalan,
szszszsz-szszsz szólt a spray, s lőn ő óh molytalan.
A sztorira lecsapott a média.
Így lett ebből shakespearei tragédia.

2006-02-02