Ódon házfalak közt, ahol Lili lakott,
Sűrű repkény lepte a koszos ablakot.
Itt élt magában az öreg, özvegy mámi,
Egyetlen társa a kivénhedt sziámi.
Közös étket szolgált a száraz szalámi,
Restek voltak apró morzsákat szanálni.
Lusta Lili az egérnek békét hagyott,
Dolgában télen a tej bajszára fagyott.

Csak hullott fényvesztett, fakó, rövid szőre,
A hintaszékben nyugvó bús keszkenőre.
Ahogy homlokát törölte özvegy Róza,
Vörös foltok ütköztek arcán, mint rózsa.
Kevélyen sóhajtott, baját elaprózta,
(Hej, de szomorkás lesz e rímelő próza!)
Macskaszőrre allergiás lett a bőre,
”Hogy lesz így Lili végső élete őre?”

Az lett. Rózára oly köhögés jött rája,
Hogy megfulladt, s nem rengett tovább a hája.
Teste később mumifikálódva hevert,
Míg Lili ölében lopott tejet kevert.
Nem volt túlságosan megviselt és levert,
Dorombolva egy árva kiscicát nevelt.
Meghatotta az apróság üde bája,
Így lett Lili a vén ház anya macskája.

2006-03-22