Emlékszem; mézszínű bőröd fényén
hizlaltam vágyódó tekintetem,
s hogy mindenestül az enyém légy; én
alkudni kényszerültem életem.

Emlékszem, mily vehemens erővel
dobtam sutba féltett szabadságom,
csak hogy együtt lehessek a nővel,
ki zabolázni tudja vadságom.

Emlékszem, fazonra lenyírt alig
fanszőröd buján bökdöste állam,
s ahogy hemperegtünk faltól falig,
vájatodba csorgott mohó nyálam.

Emlékszem, mélybarna szemed tükrén
keresztül láttam csak a világot,
tavaszod gyönyörűn bomló rügyén
óvva neveltem nyíló virágod.

Emlékszem, hetyke, körte melleid
hogy furakodtak mindig kezembe,
nem túl szigorú erkölcs-elveid
parázna vágya jut most eszembe.

Emlékszem, forró ajkaddal faltál,
mézes-banános finom játékod
őrjített lucskosra, s Te csak nyaltál,
nyeltél, nem maradtunk bizony éhkopp.

Emlékszem víg, gondtalan kacajod,
csókodban a teremtés ízével.
Súgtad: „Még többet kíván a csajod!”
S öntöztelek az élet vizével.

Fájdalom, de már nem emlékezem
gondolatodra, maradt csak tested,
imámba kulcsolna Téged kezem,
de tejfehér ködbe veszik lelked.

2006-03-23