Szóval a "vers" címe akár „huszonegyszer öt kínos dús-bús-hús rím” lenne,
ha két értelmes (két-ért-elmés) mondat, szó, vagy betű akadna-fakadna benne.
Főszereplőnk; Ödön a haspók postás, ki sok (shock) időt nyerne,
ha más asszonyának ujja buja ledérségébe nem tenyerelne,
és szőlőhegyek gyöngyöző kedvű nedűjéből kevesebbet nyelne.

Óh, nagyságos, mindenek feletti, gondolkozó Elme!
Miért mondod: „Te élvhajszoló, levélhordó, hordóhasú…ejnye!”
Tésztautálóként Ödön nem kedvenc eledele a penne,
vidám postásként inkább fröccs mellé friss cipót enne,
rá kacsazsírt kenne, koleszterinje hiába mondja-ja: „Ezt ne!”

Kedves olvashow, kérlek, érlek, bocsásd-ásd meg nekem,
hogy e lapon pom-pom Ödön röpke örömke életét feltérképezem,
nem lesz ez nehéz-ész-vész (?) olvasmány, sem ocsmány, hiába igyekezem,
a végeredményért, él-élményért; előre is most mo(som-an) kezem,
mire a vég-erére érek (ez lesz erénye), az elejéről talán el-elfeledkezem.

(………)

Tikkasztón tűzött a déli nap az embertelen kék lég-égen,
távoli hűsítő emlék volt csúszkálni a decemberi lék-jégen.
Valaki egy Zámbó Jimmy nótát kornyikált a felvégen, légféken,
mily torokszorongató volt hallgatni Őt – az öt-oktáv mestert - nemrégen.
Pisti az ács, a háztetőn elmosolyodott a többéves, fényes emléken.

Aztán Ödön, a borostás postás kétszer csengetett, mielőtt benyitott,
a harapós kutyák ugatós nyelvén kellő küllemmel remekül konyított,
neki az asszonyok ágya, rózsaszín pelyhes-kelyhes vágya sem tiltott,
a melltartótlan ondolált pongyolák nyegle (vedd le!) kitárulkozása vadított,
így postásunk félig felhúzott sliccét oltott foltok tarkították itt-ott.

Épp most jött tömzsi Bözsitől – a nimfomán szomszédasszonytól,
egy jéghideg kisfröccsre gondolt – mán' szenvedett a rátörő szomjtól,
csepegett a kerti csap, mint ő is, megremegetett az íz víziszonytól,
a hátsó kertben Bodri csaholt házában - a tyúkoknak nincs viszont ól,
hol a délceg Rudi kakas tyúktoll gúnyát monyázva kigombol…

…hatna rá is a H5N1-es vírus, ha kapcsolatba kerülne a Nils Holgerson libával,
meglakol boros-tás Márton és minden bűnös-büdös tyúk a baromfiudvarban, ki rávall…
na! Eközben Ödön nehezen békélt meg (nagy vagy!) agyában az NB 1-es ligával,
pöttyös rudi, vébé labda és kerek kebel asszociációk közben nyelt száraz gigával,
pöttöm-hangyás gatyában birkózott meg a hőségben az aznapi bordó levélhordó igával.

Szemét hunyorítva felkiáltott a tetőre: „Elkelne egy kalap, ács!”
az á(lkapo)cs őre, a mester fent serénykedett, kezében járt a kalapács,
a tetőt foltozta, de megijedve a rikkantó pipacs-ripacs hangtól, megingott alatta a laprács,
hm…hmm…hiába ős-hős-tősgyökeres nemzetiség ő, amolyan alap rác,
eszébe jutott az előző éjjeli pecazsákmány; a nagy har(ács)-kalap rác-

ponty, pont pörköltnek való – gondolta mindezt, miközben a gravitáció szerint zuhant,
le, le a tetőről szimpla szaltót bemutatva, Newtonról mit sem tudva a postás felé suhant,
egy angolvérű félmagyar agyartalan vad vakond számolta: One, two…hant,
(az utcán még mindig Jimmy nótát kottált egy gülüszemű suhanc,)
aztán a második vakondtúráson földet ért Pisti, s nem volt több guba-gubanc.

Ödön, a postás Jack Nicolson-os feje búbját végigsimította,
”Hijja!” Kiáltott fel, az ács úgy fekszik sisteregve, mint tojásrántotta,
sárgás bőre ás, félig átsülve virít. Kirítt. Anyja kínja hívja. „Hijja!” E nyelv tán hottentotta,
aztán látva, az ács megmozdult, gyorsan a földről felrántotta,
ács-Pistink száját tátotta, az asszonya kiszólt, aszongya: „Kész a torta!

Héé születésnapos! Végre abbahagytad mán a munkát Pista,
hogy gyütté le illen gyorsan a tetőrű', mára nincs több meló, nyista!
Isten hozott Ödön, gyűjj, koccints velünk!” Bár nem volt alkoholista,
de az italra gondolva hamar felejtette Ödön, hogy hosszú még a lista,
kik levelet, nyugdíjat várnak…az várhat…és tudta, hogy a liszt a

sütőben is komoly metamorfózison ment már e helyt keresztül,
megütötte orrát befelé menet a cipó illata. „Bodri keress! Ül!”
Parancsolt a gazdasszony koncot vetve, mobil csengett. „Eressz! Szül
az asszony!” Ordított Ödönünk, levelek röpültek mindenestül,
vakond elbújt, kakas bubolt, kutya reszketett, eresz alatt lapított e harsogó nesztül.

Aztán azért a kedves invitálásra egy kicsit még csak maradt,
amíg volt kenyér, és a bor az üvegben kétszer legalább le nem apadt,
mikor borenyősen áttetsző, igézőn kék szeme a sarokban egy pókhálón fennakadt,
Terinek és Pistinek élete viszontagságairól többször is kifakadt,
(számít, hogy ötperces szerető..ő?) torkán akadt a falat, ahogy haladt, miközben csócsálta a halat.

S ki emlékezett már egy óra múlva, hogy vakondtúrás mentett életet,
születésnapján Pisti, az ács még egyszer megszületve tovább élhetett,
Ödön az asztali bortól támolyogva hazafelé már csak attól félhetett,
hogy tényleg fiú lesz-e a magzat, minden mást agyából félretett,
otthon a bába munkában, a nyögő nőnek – Terinek – mondja: „Élre tett!

Kedveském, maga ne törődjön semmivel, csak nyomja, nyomja,
mintha az árnyékszéken lenne, s megláttya, nem lőn gondja!”
Ödön a konyhában borgőzős lehelettel a füstkarikákat ontja,
Végre! A vajúdásnak vége, megszül Teri, ropog minden csontja.
Fiú lett, megvan az örökös! Ödön is fáradt, csak ennyit mond: „Ja…”

Aztán örömkÖdön felugrott magasra, mint felpörgött amerikáner, elkapta a gyönyör-extázis,
(Pistáéknál a nagyképű vak-vakond a hant alant szólant (ez parafrázis): „Next fázis.”)
a villanykörte foglalatba érve Ödönt szinte kiverte egy hergelt kerge bázis háromfázis,
mire újra földet ért – egy perc múlva, (ez nem frázis) -, alig észlelte, hogy az áram ráz is,
kinézett eközben a gatyából a jáspis bráner, Teri máris ráver (mázlis-tata), kiverte a frász is,

magzatvízben meri örömét, meri hívni Ödönét, fájdalma hatalma halma: „Óh Ödön!”
(Az ablakban hat alma)…”hogy a véreres ráncok cikáznának rusnya töködön!
Nézd; kiköpött aptya a kicsi Ödönke, te vagy kicsiben, te meg ö a köbön!”
Ödön a koros bor-rostás postás elmosolyodott; megavasodhatna mindahány zsírosbödön,
száradna valahány borospohár, telehány…nna, ne! „Mik azok a rúzsfoltok bőrödön?”

Ödön öröme majdnem üröm lett, hisz kit érdekelnek arány-parányi foltok,
mikor éppen elébem egy négykilós, kopasz kiskolonc porontyot toltok?
”Hijja!” Kiáltott fel bő szókinccsel. „Tüzes torkot ma nem lőre borral oltok!
Ha hozzám a mai szép napon még egyszer vádló orr-ork hangon szóltok,
istenbizonyazanyád életére esküszöm; előkerül a hatlövetű colt tok!”

Csend lett a szülőszobába' – kiosont a bába -, csak a falon hallatszott az inga tag.
Ödönünk iszonytalan-bizonytalan járása meglehetősen ingatag,
és lássatok csodát; táncolni kezdett, csípője hímesen ringatag,
Teri halkan súgva pihegte maga elé: „Mívesen ing a tag.”
Ödönről lekerült az ing, a gaty...a...óh apty…a!

Pörén emelte magasra a felsíró Ödönkét, közöny-csömöre
megszűnt, gyermeke lett immár önnön tömör gyönyöre,
könnycseppet törölt szeme sarkából sárgállón álló kör(ö)me…
Most, hogy mindezt olvasom; fejem azon vajon töröm-e,
ez abszurd halandzsa igaz, vagy csak a szerző önző öröme köszön-e?

Végezetül és utoljára igen tisztelt „Ödön-olvasó” kérem,
(habókos szavam ezek után ennek megfelelően mérem),
érdes érdemem dicsősége lesz-e bármiféle fémtelen érem,
ha néha léhán túlhágok apró-cseprő (ál)szemérmen,
(csak meg ne kérdezd tőlem soha; miért nem…?)

Ui.: (Ödön monológja): Ön dönt; szereti-e Ödönt?!

2006-07-01