Majdnem mese a Kereki favágókról

Színmű egy felvonásban
Írta: Somogyi Ottó

 

Szereplők:
Mesélő
Szegény ember: Kereki Lukács
Legidősebb fia: Lestár
Középső fia: Lehel
Legkisebb fia: Levente
Öregasszony
Hófehér
Tudor
Morgó
Hapci
Kuka
Piros
Farkas
Lányka

 

(Az összes jelenet erdőben játszódik, kezdésnél a színpad előtt elöl a mesélő, mögötte a színen szegény ember és szemben a három fia.)

 

Mesélő:
Egyszer volt, aztán meg hol volt, hol nem volt,
mikor még a mesékbe vetett hit meg nem holt,
valahol az Óperencián, de a Balatonon innen,
hol a Kőtenger ingóköve néha meg- megbillen.
A kerekerdő szélén, talán túl a Kereki-dombon,
az üveghegyen át; ott történt no, ha én mondom,
ahol a kurta farkú malac ma is boldogan túrna,
ha nem őrizné emlékét holmi disznótoros urna.
Élt egyszer, éldegélt valamikor réges-régen,
az erdő mélyén nagy-nagy szegénységben,
egy özvegy apa és három deli legény gyermeke.
Szép daliák voltak, vérükben apjuk szálfa termete.
Persze az is lehet, hogy mindez tegnap történt,
hogy e három fiúgyermek megszegte a törvényt,
mely íratlanul hirdeti az ember gyarló népének,
mindenki feleljen meg sorsa elrendelt képének.
Ki szegénynek született, ellene fel ne lázadjon,
rongyokba burkolt életéért az Istennek hálát adjon.
Még hallani azt is, hogy határa egy dolognak nincsen,
az érző szív nem tud osztozni a legnagyobb kincsen;
mert bizony, mikor fellobban a szerelem vakító lángja,
még a mesékben is megtanul hinni az ember fia-lánya.

 

(Mesélő balra el.)

 

Lukács:
Jaj-jaj gyermekeim, látjátok; vacsorára már csak ez a darabka kis száraz kenyér jutott nekünk eledelül. Mióta anyátok – isten nyugosztalja – itt hagyott minket, még a kolompér leves is ünnepi éteknek számítana, ha volna. Hiába no, nehéz a favágók élete.
Lestár:
Édesapám, ne keseredjen, amíg minket lát!
Lukács:
Látlak fiam, látlak benneteket, aztán mi hasznunk belőle? Az ember gyermeke belevakul a munkába. Hiába no, nehéz a favágók élete.
Lehel:
Nem úgy van az édesapám, dolgozunk mi tíz helyett is!
Lukács:
Hiszem fiam, hiszem, de még sincs látszatja, megesz minket a szegénység, hideg van itt nagyon legbelül! Hiába no, nehéz a favágók élete.
Levente:
Ne legyen bíz szomorú édesapám, ha kell, kivágjuk mi a világ összes erdejét is, hogy felmelegítsük kendnek a lelkét.
Lukács:
Kivághatjátok ti az összes fát a földön, attól még nem biztos, hogy nem fogok fázni. Hej, tudjátok fiaim, mi fűti legjobban az ember lelkét? Hiába no, nehéz a favágók élete.
Lestár:
Hát persze, hogy tudjuk. Egy jó adag forró, hagymás babgulyás - frissen szegett cipóval!
Lukács:
Ej Lestár fiam, hiába vagy a legidősebb, te még mindig csak a hasadra gondolsz!
Lehel:
Nem a’! Legjobb egy teli bugyelláris jól csengő aranypénzekkel! Az aztán tudna melegíteni!
Lukács:
No Lehel, te mindig az arany középúton jársz, talán azért, mert te vagy a középső fiam? Nehogy azt hidd, hogy hamis pénzen mindent megkaphatsz! Hiába no…
Levente (félbevágja szavát):
Tudjuk édesapám, nehéz a favágók élete! Húú, ha engem egy leányzó szerelme melegíthetne…
Lukács:
Levente, te legkisebb fiam, beléd szorult a legtöbb érzelem, bizony lehet, közel jársz az igazsághoz! Most menjetek, feküdjetek le mindhárman, aztán holnap reggel induljatok utatokra, keressétek meg a boldogságotokat, ha már egyszer itt nem találhatjátok, de ne feledjétek, mához egy évre várlak benneteket vissza. Akkor várom a választ mindhármótoktól; vajon mi melegíti legjobban az ember lelkét? A legszerencsésebb megkapja a család titkos örökségét. Most pedig jóccakát gyermekeim, aludjatok mélyen, ma éjszaka merjetek álmodni, hogy legyen mit keresni holnap, ha megvirrad új napotok hajnala!
Hiába no…

 

(Fiúk kórusban):
… nehéz a favágók élete!
(Az öreg Lukács kimegy, a fiúk elfekszenek, majd horkolnak, hortyognak.)

 

Mesélő: 

 

Így is lett, és mikor eljött a következő reggel,
a három fiú nyugtalan álmából fürgén kelt fel.
Elindult a három testvér három különböző irányba,
a sűrű erdőben léptük merész volt, nem gyáva.
Útravalójuk hamuban sült pogácsa és savanyú lőre,
útitársuk; batyujuk és fejszéjük, mint bátorságuk őre.
Rettenthetetlenül haladtak, senki emberfiától nem féltek,
Ekként mentek- mentek – mentek – mendegéltek…

 

(Mesélő balra el. A két kisebbik fiú  - Lehel és Levente – kimegy a színről, Lestár megy körbe. Egyszer csak elétoppan egy vénséges vén öregasszony.)

 

Lestár:
Adjon isten öreganyám!
Öregasszony:
Adjon isten fiam! Nagy szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!
Lestár:
Húha! Aztán miért öreganyám?
Öregasszony:
Hát, mert az vagyok. Aztán mondd csak fiam, igen megéheztem, meg tudnál-e kínálni engem egy kis étellel?
Lestár (a nézők felé elgondolkozva):
Egyszer mintha olvastam volna erről egy mesében…Jó tett helyébe jót várj, vagy valami ilyesmi. (Az öregasszonyhoz fordul) Öreganyám, van nekem egy kis hamuban sült pogácsám, azt szívesen megosztom veled.
Öregasszony:
Rendes gyerek vagy te fiam, láttam én előre. (Közben eszik.) Aztán van-e valami szomjoltód is a pogácsához?
Lestár:
Van egy kis Fekete-hegyi borocskám, ha megfelel…
Öregasszony:
Köszönöm fiam. (Meghúzza az üveget.) Jó tett helyébe jót várj!
Lestár (A nézők felé):
No, én megmondtam. Mint a mesében. Még jó, hogy nem egy béka képében termett előttem, akkor még azt is kérte volna, hogy csókoljam meg, aztán királykisasszonnyá változik. Brrr.
Öregasszony:
Szóltál valamit, fiam?
Lestár:
Ááááá, dehogy. (Nézők felé) Remélem, nincs az öreglánynak szájfertőzése vagy ilyesmi. (Iszik az üvegből.) Mert engem egyből kiüt a herpesz.
Öregasszony:
Kicsinykét nagyot hallok. Mint mondtam fiam, jó tett helyébe jót várj. Amiért ilyen illemtudó voltál egy magamfajta, megfáradt öregasszonnyal, és a tetejébe még meg is vendégeltél, hát, tőlem is kapsz valamit. Hogy hívnak fiam?
Lestár:
Az én becsületes nevem Kereki Lestár, ki fát vágni nem rest már!
Öregasszony:
No, Lestár fiam, aki ha jól hallom, igazi favágó volnál, akkor jól figyelj! Gondolkozz és válaszolj nekem szíved szerint. Ha lehetne most egy kívánságod, mit szeretnél a legjobban?
Lestár (A nézőkhöz):
Hmm, ezt nem értem, sehol egy kifogott aranyhal, mégis kívánságlista? Vagy ilyen rút, vén lett a Dévényi Tibi bácsi? (Az öregasszonyhoz) Hát, tulajdonképpen, nagyon örülnék egy terülj-terülj asztalkámnak, mert enni azt nagyon szeretek!
Öregasszony:
Jól van fiam, értem én, mire gondolsz, és mondok neked erre valamit, aminek igen-igen fogsz örülni. Nagyon-nagy szerencséd van, mert éppen van most otthon nekem egy terülj-terülj asztalkám. Gyere Lestár fiam, csak el kell kísérned hazáig engem az erdei lakomba, aztán megkapod az asztalkádat.
Lestár (nézők felé):
Ki gondolta volna, hogy ilyen nagy szerencsém lesz? Menjünk öreganyám!

 

(Az öregasszony kézen fogva vezeti körbe Lestárt, , aztán egyszer csak megállnak.)

 

Öregasszony:
Itt is volnánk. No Lestár fiam, mielőtt megkapod az asztalt, még egy dologban segítened kell nekem. A múltkor itt járt nálam egy fiatalember, hogy is hívták…? Valami Ludas nevű… Ja igen, a Matyi. A Ludas Matyi. Szóval vettem tőle egy libát. Ott van benn hátul a sötét kamrában. Jaj Lestár fiam, olyan öreg vagyok már, hogy egyedül képtelen vagyok megtömni. Ebben segítsél nekem, aztán megkapod a terülj-terülj asztalkádat, rendben?
Lestár:
Ez aztán fura egy kérés, de hát mi bajom lehet belőle? Megtömöm én azt a libát, azon nem múlik!
Öregasszony:
Jól van fiam, láttam én már egyből, mikor megláttalak, hogy jóravaló, kemény legény vagy te! Akkor én most bemegyek, aztán ha szólok, majd gyere utánam. Ne ijedj meg, mert nagyon sötét lesz odabenn.

 

(Az öregasszony bemegy, majd nemsokára kiszól.)

 

Öregasszony:
No, jöhetsz már fiam, előkészítettem a libát tömésre.

 

(Lestár bemegy utána. A szín üres, először nagy csend, majd később is csak a hangokat lehet hallani.)

 

Lestár:
Hé, hát ez mi volt?
Öregasszony:
Ne törődj vele fiam, te csak tömd ezt a kiéhezett libát!
Lestár:
Hinnye no! Auhh! Így kell libát tömni? Aztán miért nem gágog ez a liba?
Öregasszony:
Gá-gá-gá!
Lestár:
Fura egy liba ez, még teli szájjal is gágog…

 

(Kisvártatva csak jajjongások hallatszanak, majd újra csend. Megjelenik Lestár x lábakkal, rogyadozva, keze az ágyékán. Bambán néz maga elé.)

 

Lestár:
Legközelebb inkább csókolnék békát, mint tömnék libát. Hol van a terülj-terülj asztal? Engem már csak az vígasztal…Itt van e!
Öregasszony (csak a hangját hallani):
Te Lestár legény, várj reám még egy percet, aztán olyat látsz, hogy magad se hiszed el!
Lestár:
Várjon rád az atyaúristen, vagy akárki, jól rászedtél öreg banya! Mára elég volt a meglepetésekből! Gonosz boszorkány vagy te, nem egy buta liba! (nézőkhöz) Még a végén engem is elvarázsol a vén csoroszlya! De így jár a magamfajta hiszékeny lélek, aki hisz még a mesékben! Legalább ezt az asztalt elviszem gyorsan! Majd otthon kipróbálom!

 

(Lestár elviharzik, hóna alatt a kisasztalkával. Nemsokára kijön egy csinos ifjú lányka ugyanabban a ruhában, ami az öregasszonyon volt.)

 

Lányka:
Óh, hát végre megtört a gonosz varázslat, mellyel oly régen az a sarlatán boszorka átkozott meg! De hová tűnt ez a legény? Ej ilyen az én szerencsém!

 

(Lányka elrohan, bejön a középső fiú, Lehel, sétál körbe-körbe, míg megjelenik szemben Hófehér.)

 

Lehel:
Óh milyen hófehéren ragyogó bőr. Ártatlan, riadt szépségnek látszik. De vajon mit keres egyedül egy ilyen sötét erdőben?
Hófehér:
Óh lovag, megmentőm, végre megtaláltalak! Ments meg kérlek a gonosz törpéktől!
Lehel:
Jól van na, nyugalom. Hogy hívnak?
Hófehér:
Hófehér a becsületes nevem, de sokan szeretnek becézni.
Lehel:
Hát…azt nem csodálom, én is megbecézgetnélek!
Hófehér:
Óh, na de lovag! Téged hogy hívnak?
Lehel:
Az apám csak úgy, hogy gyere ide fiam. Egyébként meg a szlogenem ifjú hölgyek számára: Hogy ne ess teherbe, beteszlek a Lehelbe! Jól van na, ne ijedj meg, csak viccelek. Egyébként sem vagyok lovag, még egy gebém sincs, nemhogy lovam lenne.
Hófehér:
Még most sem értem, akkor hogy hívnak?
Lehel:
Tessék, ifjú hölgy, a nevem találós kérdése: Ki most vágytól izzón rád lehel, úgy hívják, hogy…
Hófehér:
Tudom, tudom; Lehel! Hát, elég penetráns a vágyad, akarom mondani a leheleted!
Lehel:
Óh Hófehér, persze „ke” nélkül, te aztán okos egy fehérnép vagy! Igen, a becsületes nevem Kereki Lehel. Csak azt nem értem, miféle idegen szavakat használsz? Gondolom ez a „penet”-micsoda valami új szájfrissítő márka mi?
Hófehér:
Ne hozz zavarba Lehel. Ha nem hős lovag lennél, akkor mi a tisztességes foglalkozásod?
Lehel:
A faiparban dolgoznék kedves Hófehér.
Hófehér:
Ahh! Csak nem erdőmérnők vagy?
Lehel:
Ja, olyasféle, megmérem körbe a fát Döbrögi módra, aztán kivágom. Így ni, huss! Odacsapok neki a fejszémmel!
Hófehér:
Ahh! Tudtam én, hogy te afféle hős vagy Lehel! Milyen szép is lehet az Lehel. Egész álló nap csak mérni, mérni a sok öles fát, aztán meg vágni, vágni.
Lehel:
Tudom, apám megmondta: Hiába no, nehéz a favágók élete. No de te Hófehér, valahonnét olyan ismerős vagy nekem! Nem ismered véletlenül a Grimm fivéreket?
Hófehér:
Nem, nekem nincsenek testvéreim, én csak a gonosz mostohámat ismerem. Éppen előle menekültem, mikor belebotlottam abba az átkozott négy törpébe.
Lehel:
Négy törpe? Nem hét?
Hófehér:
Jaj, nem tudom, talán te is ismered őket? Nekem a negyedik után mindig azt mondják, hogy… a fiúk a bányában dolgoznak!
Lehel:
Talán bántottak?
Hófehér:
Hát, nem is tudom, hogyan mondjam el, szégyenlős vagyok én, kérem szépen.
Lehel:
A csuda sem érti ezt. Ez mit jelent Hófehér?
Hófehér:
Hát, ha rímesen akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy a sok kis törpe bőre aszott, engem mégis jól meg… Jajj! Itt is vannak! Segítség!

 

(Bejön a színre négy törpe. Hófehér Lehel mögé ugrik.)

 

Tudor:
Hol van?
Morgó:
Erre jött a nyoma.
Hapci:
Haaaaaaa…hapci! Kuka menj már arrébb, csak láb alatt vagy.
Tudor:
Itt van.
Morgó:
Látom.
Hapci:
Haaaaaa…hapci! És ki előtte ez az ákom-bákom nagylegény a rémes fejszéjével?
Tudor:
Nem tudom.
Morgó:
De látom.
Hapci:
Haaahaha…
Lehel:
Ha még egyszer letüsszentesz, favágó becsületemre mondom, meg hogy ne legyen a nevem Lehel, itt helyben lenyisszantom azt a csöppnyi fejed a fejszémmel! Kik vagytok ti?
Tudor:
Kélem szépen, én vagyok Tudol.
Morgó:
Én meg Morgó.
Hapci:
Ha-ha-ha, jól van na, csak nevetni próbáltam. Én vagyok Hapci, ha erre eddig magadtól nem jöttél volna rá. Bocsánat a tüsszentésért, de allegóriám, pardon, alle…glóriám van.
Tudor:
Mál ezelszel elmondtam neked Hapci, hogy az allególia metafólát jelent, glóliája meg a tündéleknek van, mi tölpék vagyunk, és neked allelgiád van.
Hapci:
Jól van na, ne légy mindig okostojás Tudor!
Lehel (Kukára mutat):
Elég ebből! Ne törpöljetek itt nekem, magyarul beszéljetek! És őt hogy hívják?
Morgó:
Ő a drága kis Kuka.
Lehel:
Drága? És Kuka? Gondolhattam volna, elég ránézni. Eléggé lükének néz ki. És hol vannak a többiek?
Kuka:
A fiúk a bányában dolgoznak!
Lehel:
Persze, már egyre jobban értem apám mondását is, hogy hiába no, nehéz a favágók élete. Aztán mit bányásztok törpék?
Tudor:
Követ.
Kuka (Tudor mögé néz):
Nem követ senki Tudor. Különben is, a fiúk a bányában dolgoznak!
Morgó:
Kuss te drága! Követ bányászunk.
Lehel:
Drága…követ?
Hapci:
Haahaaha….pci! Hát persze. Ilyent, mint ebben a ládában is van.

 

(Megmutatják a kővel teli ládát Lehelnek, aki elámul a csillogáson.)

 

Lehel:
Szépen csillognak, villognak. Aztán mit akartok törpék?
Tudor:
Mi csak Hófehélkét.
Lehel:
Csak így becézgetünk, becézgetünk?
Hófehér:
Látod, Lehel, én megmondtam! És Hófehér a becsületes nevem! Van két barátnőm, ők is ilyen színes egyéniségek, és ki nem állhatják, ha kicsinyítőkkel becézik őket.
Hapci:
Kik ők?
Morgó:
Kik is?
Hófehér:
Az egyik az unokahúgom Piros, akinek a nagymamája itt lakik az erdő másik végén.
Tudor:
Ja, lóla mál mesélt a falkasokkal táncoló vadász, de ő is csak Piloskának ismeli, becézgeti…
Lehel:
A pedofil disznó.
Tudor:
Ááá… mál megnőtt a Pilos, de a vadász tényleg pelvelz disznó. A múltkol minket is elkapott a málnásban.
Morgó:
Pszt Tudor! Erről inkább ne beszéljünk.
Lehel:
Málnásban? Pedig nem úgy néztek ki, mint afféle mici-macik.
Hófehér:
Na szóval, a másik barátnőm Csipkerózsa, akit megátkozott a gonosz tündér.
Tudor:
Hallottátok mál, miket művelt Csipkelózsika a helceggel?
Morgó:
Vidor, Szende és Szundi nem csak hallotta, látta is, mert pont arrafelé bányásztak a fiúk.
Tudor:
Hol, csak nem ők is a málnásban…?
Kuka:
A fiúk a bányában dolgoznak!
Hapci:
Hapci! Így van, rá is tüsszentettem!
Lehel:
Teeee! Megmondtam, hogy ne terjeszd itt az influenzát! Még hogy allegória! Most én mondom; kuss! Még a végén Jancsi és Juliska is szóba kerül.
Tudor:
Hááát…lóluk is tudnék mesélni…
Lehel:
Ti törpék rosszabbak vagytok, mint holmi pletykás öregasszonyok. Na, térjünk az üzletre. Mit akartok Hófehértől?
Tudor:
Őt akaljuk.
Morgó:
Őt akarják.
Lehel:
Miért Morgó, te kit akarsz?
Morgó:
Én Ku…
Tudor:
Molgo kussolj mál! Olyan meleg van itt!
Hapci:
Ha-a-ha hagyon hiányzik Hófehérke. Te mit mondasz Kuka?
Kuka:
A fiúk…
Lehel:
Kuka kuss! Tudor, úgy látom, itt te vagy, akivel értelmesen lehet tárgyalni. Gyere, beszéljük meg ezt a problémát.

 

(Tudor és Lehel félrevonulva susmognak, néha a ládikára, néha Hófehérre mutogatnak. Közben a többi törpe igézően bámulja a lányt, persze Morgót kivéve.)

 

Hófehér:
Mit jelentsen ez Lehel? Ugye nem az történik, amire gondolok?
Lehel:
Ha arra gondolsz Hófehér, hogy megfontolásom erős tárgyát képezi; vajon mi ér többet számomra, mint ez a kincses ládikó, vagy a te hófehér habtested, hát közel jársz az igazsághoz…
Tudor:
Na, mi lesz Lehel? Te adod Hófehélkét, mi adjuk a dlágaságos kövecskéinket, szelva itt, csele ott, kész a biznisz. Ez volt az utolsó ajánlatom!
Lehel:
Jól van, megegyeztünk! Itt a kezem, nem disznóláb, csapj bele Tudor pajti!
Tudor:
Lemek!
Hófehér:
Disznó!

 

(Lehel felkapja a ládikót, elindul, majd visszafordul Hófehérhez, akire rávetik magukat a törpék, persze Morgó Kukára…)

 

Lehel:
Sajnálom Hófehér, de az üzlet, az üzlet. (az ég felé) Hej, édesapám, nemsokára meglátja, hogy ez…, ez a kincsecske melegíti igazán az ember lelkét! Emlékszem, édesanyám utolsó szavaira: „Fiam ne feledd, a nő olyan, mint a pesti villamos, mindig jön belőle másik!” Persze, ő még nem ismerhette azokat a kombiné, vagy milyen villamosokat, amik mindig megállnak. Persze ott, ahol nem kéne. Különben is; fura egy nő ez a Hófehér…Hát milyen egy dolog az, hogy valaki levesz a nevéből egy szótagot. Hófehérkéből Hófehér… még egy szótagot elveszünk a közepéből aztán máris Hóhérnak hívják!
Hófehér:
Hogy tehetted ezt velem Lehel? Légy átkozott a kincseiddel együtt! Segítség!
Hát senki sem jön hófehér paripán? Hát cserbenhagynak a mesék?

 

(Mindenki kimegy a színről. A legkisebb fiú jön be, Levente, sétál körbe, körbe.)

 

Levente:
Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy ez az erdő. Már napok óta csak megyek-megyek, aztán még nem találkoztam senki emberfiával. Vajon mi lehet a fivéreimmel?

 

(Megjelenik piros ruhában, piros pöttyös kendővel, elemózsiás kosárkával Piros. Meglátják egymást, földbe gyökerezik a lábuk.)

 

Levente (nézők felé):
Vajon ez lehet az, amire azt mondják, hogy meglátni és megszeretni? Olyan szép ez a lány, mintha megálmodtam volna magamnak egy mesében.
Piros (nézőkhöz):
Hú, de hetyke egy legény!
Levente:
Fogadni mernék, hogy téged Piroskának hívnak!
Piros:
Hát ezt meg miből találtad ki? Régen tényleg úgy hívtak, de mióta nagylány lettem, már csak Piros vagyok. Egyedül a vadász hív Piroskának. Persze ő mondja mindig azt is, hogy ne álljak szóba idegenekkel, mert úgy járok, mint régen a farkassal…
Levente:
Úgy. Szóval, mint a vadász meg a farka…Hogy is történt az?:
Piros:
Ááá…hagyjuk, olyan rég volt, talán igaz se volt. Te nem olvasod az erdei híreket?
Levente:
Olvasni? Hát, tudod, olyan nehéz a favágók élete…
Piros:
Csak nem favágó vagy? Egy igazi favágó? Világéletemben meg akartam ismerkedni egy hús-vér favágóval. Végre itt az alkalom!
Levente:
De ugye most nem azt kell mondanom, hogy te meg pöröghetsz a far…kason…?
Piros:
Hogy hívnak te huncut favágó legény?
Levente:
Hát, én volnék a Levente!
Piros:
A nagy Levin?
Levente:
Nem, az egy másik történet. Csak így egyszerűen Levente. Kereki Levente.
Piros:
Szép neved van.
Levente:
Neked is.

 

(Elrévülten nézik egymást, mikor Piros mögött beesik egy zilált alak. Végig remegi a szerepét, sírva beszél, kezében egy kiürült laposüveggel.)

 

Levente:
Hahh. Hát te meg ki vagy, miféle szerzet?
Farkas:
Én vagyok a farkas.
Levente:
Ha nem mondod, rá se jöttem volna.
Piros:
Pedig ő az, de már sokat vesztett régi fényéből… Mostanában mindig fáj a hasa, talán a régi, nagy tágulástól van. Állandóan csak iszik, vedel, mint a kefekötő.
Farkas:
Igen, meg itt is fáj. És nem tudom lelkileg feldolgozni a régi traumát.
Levente:
Az ott talán a májad. Ne szomorkodj, sokat fejlődött az orv…
Farkas (hátraugrik):
Jajj! Hol vannak orvvadászok? Könyörgöm, segítsetek rajtam! Nem tudok megszabadulni lidérces álmaimtól.
Levente:
Üldözési mániája is van. Szegény. Orvostudományt akartam mondani. A verbális kommunikációjában emocionális megnyilvánulások, szóval érzelmi problémái is vannak. Rajta már csak komoly pszichoanalitika segítene.
Piros:
Pszicho…micsoda? Az meg mi fán terem?
Levente:
Nem hallottál még Freud-ról, aki azt mondta, hogy minden lelki probléma gyökere a gyerekkora vezethető vissza?
Piros:
Nem, olyan nevű nem lakik itt az erdőben… és én még azt hittem, olvasni sem tudsz.
Levente:
Aztán mondd csak farkas, mivel szoktál játszani kiskorodban? Csak nehogy azt mondd, hogy a farkaddal!
Farkas:
Űrhajóval, de már azt is mindig elvette tőlem a nagymama. Mindig vele álmodok, meg a Pirosszkával.
Levente:
Miért hívod Piroskát Pirosszkának?
Farkas:
Mert olyan rossz volt velem! Miután a vadász kivágta őt a pocakomból a nagymamájával együtt, évekig utánam járt az erdőbe és azzal zaklatott, hogy állandóan űrhajós petárdákat lődözgetett a se…a sejhajomba!
Levente:
Hmm. Űrhajóval játszottál gyermekkorodban? Jó, hogy nem mindjárt a Szojuzzal! Na ne szórakozz velem te farkas, mert ellátom a bajod! Látod ezt a fejszét? Ezzel hasítom ketté azt a hazudozós koponyádat! Mit is mondtál, hogy hívnak téged?
Farkas (kiabálva):
Farkas Bertalan!

 

(Közben kifut a farkas a színről.)

 

Piros:
Ez teljesen megbolondult! Itt az erdőben már a farkas sem a régi!
Levente:
Hát igen, az ember gyermeke manapság már nem tudhatja, hogy kiben bízhat meg.
Piros:
Úgy van Levente!
Levente:
Te Piros!
Piros:
Mondjad Levente!
Levente:
Aztán…leszel-e a párom Piros?
Piros:
Leszek bizony Levente.
Levente:
Jó, akkor járjunk együtt.
Piros:
Jó, nem bánom, ezentúl járjuk együtt az erdőt. Látogassuk meg a nagymamát!
Levente:
Mehetünk hozzá is, de először az édesapámhoz kell elmennünk. Ott fontos jelenésünk van. Tudod Piros, ha rád nézek, én már tudom a választ édesapám kérdésére. Szép szemed tüzében melegszik legjobban az én lelkem is.

 

(Levente, Piros kimennek, mesélő előjön, közben hátul megjelenik az öreg Lukács is.)

 

Mesélő:

 

Gyorsan elrepült az egy éve a három Kereki legénynek,
miközben apjuk lelke majd megfagyott szegénynek.
Lássuk hát, hogyan alakult ezután e képtelen mese,
a végkifejlettől nem tántoríthat el minket semmise!

 

(Mesélő balra el.)

 

Lukács:
Jaj-jajj! Milyen hideg van itt! No ezért mondom én azt, hogy nehéz a favágók élete. Mikor fiatal legény voltam, gondolkodás nélkül irtottam a fákat. Vajon hány erdőt vágtam ki életem során? Aztán, ahogy korosodik az ember gyermeke, elkezdenek járni a gondolatok is a fejében. Ahogy a fejsze szilánkosra szaggatja emberöltők erezetét, itt belül dörömbölnek a gondolatok. Hol vagyunk mi emberek ezekhez a több tíz éves, vagy akár száz éves bükkösökhöz, tölgyesekhez képest? Amit a természet a hosszú évek során megalkotott, mi favágók kivágjuk percek alatt, aztán meg tüzünket tápláljuk parázs testével, hogy testünk-lelkünk meg ne fagyjon. Persze már tudom, ez is kényszerű körforgása ennek a világnak, mint ahogy az is megvolt talán írva, hogy az asszonynak korábban kellett elmennie nálam. És ha a sors úgy akarja, akkor majd a három gyermek viszi tovább a lángot.

 

(Bejön Lestár, kezében az asztalkával.)

 

Lukács:
Hát megjöttél, legidősebb fiam, Lestár?
Lestár:
Hát megjöttem édesapám.
Lukács:
Aztán szerencsével jártál-e édes fiam?
Lestár:
Úgy bizony édesapám! Ezentúl nem kell éheznünk. Így édesapám lelke sem fog fázni. Hoztam egy terülj-terülj asztalkámat!
Lukács:
No lássuk, hogy működik.
Lestár:
Terülj-terülj asztalkám!

 

(Nem történik semmi. Még háromszor próbálkozik Lestár. A végén már kiabál.)

 

Lestár:
Becsapott az átkozott öregasszony! Ez nem is varázsasztal!
Lukács:
Hát fiam, hiába vagy te a legidősebb, úgy látom még mindig hiszel a mesékben. De sebaj, asztalkánk még úgysem volt eddig itthon, így hasznát látjuk szerzeményednek.

 

(Ekkor betoppan Lehel, kezében a kincses ládikó.)

 

Lukács:
Hát megjöttél te is középső fiam, Lehel?
Lehel:
Hát megjöttem én is édesapám!
Lukács:
Aztán milyen szerencsével jártál édes fiam?
Lehel:
Édesapám, többé nem fog maga fázni! Kincses ládikót hoztam, tele drágakövekkel. Ebből aztán annyi tüzelőt veszünk, hogy soha többé fát sem kell vágnunk.
Lukács:
Hááát fiam, majd meglátjuk, de előbb lássuk azokat a kincseket!
Lehel:
Vigyázzon édesapám, mert nagyon vakítanak!

 

(Lehel kinyitja a ládikót, apja felé tartja, aki értetlenül kivesz egy széndarabot.)

 

Lukács:
Téged aztán alaposan elvakítottak Lehel! Szénnel akarsz fűteni fiam? Hiszen van itt az erdőben épp elég fa nekünk!
Lehel:
Becsaptak azok az átkozott törpék! Itt már nem is fénylenek! Drágakincsek helyett szenet kaptam tőlük! Ez a lámpás világított annyira! (Kivesz a ládikából egy kiégett elemlámpát.) A csaló gazemberek!
Lukács:
Jól van no, hiába vagy te a középső fiam, látom még te is hiszel a mesékben! De sebaj, majd jó lesz a falusiaknak a kályhába a szén, amit hoztál.

 

(Megjelenik ekkor Levente kéz a kézben Pirossal.)

 

Lukács:
Hát megjöttél te is, legkisebb fiam, Levente?
Levente:
Hát megjöttem édesapám.
Lukács:
Aztán szerencsével jártál-e édes fiam? Látom kincset te is hoztál magaddal.
Levente:
Virágszál ez édesapám. Ő Piros, az én romlatlan szerelmem. Más kincset nem hoztam bíz magammal.
Lukács:
Hadd lássalak lányom! Igen szemrevaló teremtés vagy te Piros. Jól választott az én édes fiam. Már érzem is, ahogy melegszik egyre jobban a lelkem.
Lestár:
Akkor most mi lesz az örökséggel?
Lehel:
Levente kapja?
Lukács:
Nyugalom fiaim, mindjárt választ kaptok erre is. De előbb megkérdem tőletek, Levente és Piros, mondjátok; hisztek-e még a mesékben?
Levente:
Tudja maga jól a választ édesapám.
Piros:
Már megbocsásson, de engem most nem érdekelnek a mesék, nekem csak a Levente számít.
Lukács:
Jól látom én, ti megtaláltátok, amit a többiek hiába kerestek. Lehet az mese, vagy valóság, csak az élvezeteknek élni gyarlóság, kincsekre vadászni is értelmetlen, loboghat az ember körül erdőnyi tűz hevítő lángja, meleget csak lelkünk boldogsága adhat. Kinek-kinek mi az. Ilyen egyszerű ez fiaim, és csupán ennyi az atyai örökségetek, amit adhatok.
Levente:
Ez a legnagyobb kincs a világon!
Lestár:
Ühüm.
Lehel:
Már csak egyet mondjon meg édesapám: Akkor most velünk mi lesz?
Lukács:
No, ezért mondom én mindig azt nektek fiaim, hogy… hiába no, nehéz a favágók élete.

 

(Függöny)

 

Vége

 

Szentbékkálla, 2007-03-08