Akár még mindig dús lombú tölgy lehetne,
de akkor a bús combú hölgy vajh, min ehetne?
A tévéből kiállt ki egy sztár: „Asztala viszta!”
Tisztességes özvegyünknek asztala tiszta.
Nem kőris! A zümmögő légy őr is. Köröz.
A körözött felett, melybe mártózik a chips.
Tölgyasztalú hölgy aszaltan un, s kiált: „Csípsz!”
S akáclegyezőjével csap nagyot a légyre.
Ideges, mert a falu jegyzőjét várta négyre.
A bükkösből faragott szobor a komódon trükkös.
Szemérmetlen pózba véste magát egy ük ős.
Juhar öltözőszekrénye tükrös odvában a szú
él évek óta. Kristálypohárban gyöngyözik az aszú.
Jegyző nem jön, bor fogy, szomorúan száll a nóta,
a falu felett az erdőben a favágóknak kötelező kvóta,
napra kiszabott köbméter, zeneszerszámuk a láncfűrész,
recsegőn fájó hentesmunka ez, az erdő nyögve tűr és
sikít, kilométernyi éter lebeg, mint zselatin fátyol,
e dal nem latin, egy munkagép is tölgyet lapátol,
táncol egy lánc, mikor vén fába vidáman hasít,
özvegy hölgyünk elszundítva fejezi be a nasit.
Miközben üvölt egy fa: „Gyilkosok, kit érdekel, élek-e?!”
Fejszecsapások alá szorul az erdő ordító éneke.
A hortyogó hölgy alatt a nyikorgó pamlag álma
egy távoli oázisban természetnek hűst adó pálma…

2006-07-27