Leigázott, összetört, felemelt a szenvedély,
kibírhatatlan feszültség burjánzott bőrömön,
csillapítatlan vad vágy dübörgött véremben: Élj!
Kiáltotta hús-vérembe zárt szilaj börtönöm.

Egész nap fejem kapkodtam az utcán lebbenő
rövidre szabott szoknyák suhanó varázsában
lemeztelenített gondolat buja, rekkenő
hőségű, olthatatlanul kéjes parazsában.

Villanó combok íve feletti találkozás!
Izgató gyönyör reménye a mély dekoltázsok
gömbölyded kihívásában lapulva nem hoz más
megvilágosodást; mámor orgiában mászok.

Talán más is e pokoli sárban dagonyázva
szemlélődik visszafogva, míg zubogó vére
elárulja; szétrobban az ér, vörösben ázva
elnehezült szemhéja bódultan nyílik végre.

Nem tudom. Bennem visszhangzott a parázna lélek
lihegése, térdre borultam, ajzó illatok
tömjénfüstjében tobzódva engedtem a szélnek,
hogy felrepítsen, s ledobjon, szenvedtem, mint latrok.

Vibrált a lég, szipolyozó ölekben rejtőzött
csatakos tengerbe fúlva nyeltem az életvíz
legősibb nedvét, míg a valóság megelőzött:
Kiszáradt torkomban álmodozott egy érett íz.

Nem engedtem kalandos, útszéli csábításnak,
sem a múló percbe bújt felkínált tekintetnek,
felvérteztem magam, nem akartam adni másnak,
mi csak eggyé lehet, szemből hiába intenek.

Ily felhevült állapotban sajgott bennem a lét,
hű maradva a szerelem soha ki nem mondott
ígéretéhez, ne törjön össze bennünk a kép,
őrizzük magunkat egymásnak, legyen más romlott.

Remegve vártam bőrének ismert érintését,
a pillanat mágiájának ostorcsapását,
ahogy a felkorbácsolt szenvedély vadul tép szét,
és csodálhatom istennőm imádott imázsát.

Bódult ködben révedezve végre hazaértem.
Ám a várva várt ölelés helyett csak siváran
nézett át rajtam. Hol van, ki bármit megtesz értem?
Szótlan őrjöngtem, mint kit földhöz csapott az áram.

Letaglózott a kiábrándult tekintetében
mardosó fáradt hétköznapok megkövült árnya,
Bősz viharom széltelen csendbe fakult az éjben,
reccsenve zuhant boldogságom vajúdó szárnya.

Izzó tüzem nem hevítette át jégszív burkát.
A feltolult keserűség émelygőn rombolta
hevességem, ő testemen szenvtelenül nyúlt át,
üres levegőt markolt, nem voltam oldalborda.

Kifosztott szerveim működésképtelenségük
tudatára kárhoztatva magukra maradtak,
béklyózott lelkem szilánkjain tompult meg fényük,
a hajnalig kínzó álmok megnyugvást nem adtak.

Szenvedek, a rám toluló emlékek kőtenger
súlya alatt nyüszítek, mint foglyul ejtett állat,
sziklámat bunkómmal verem, elfajzott ősember
vagyok csak, a jól nevelt mozdulat másra várhat.

(Szeretkeztünk gyertyafényű baldachinos ágyban,
a természet vad ölén, autóban, motoron,
fekve, ülve, állva merítkeztünk édes vágyban,
mindegy hol, vagy hogy, csak ne legyen szokott, monoton.)

Kitartón várok rá, folyton. Tudom, ő a sorsom.
Együtt vagyunk az örökös harcban. Csak ő, meg én.
Cérnám bírja még, bár gyorsan tekeredik orsóm.
A béke szigetét keressük itt; e földtekén.

Közöttünk áll megannyi mérges, földi gyarlóság.
Anyagtalanná válnék az anyagi világban.
Levitációmban hinném, hogy van, lesz még jóság,
szeretetünk csírázhat egy ébredő virágban.

Égetem önmagam, mégis tengernyi türelmem
mögé szorítom a hétfőket, egész péntekig,
hogy aztán hétvégén kelljen belé tenyerelnem
a rám váró élveteg percre, ahogy rám tekint.

Talán reinkarnálódok egy osztódó sejtben,
érzéketlenül minden földi örömtől mentes
lét vigyorog rám, hol a tudattalanság rejt benn,
miközben bárdos munkát végez rajtam egy hentes.

Leigáz, összetör, ledob a bűnös szenvedély,
mégis hiszem, hogy létezni csak tűzzel érdemes,
hűs vize elolt majd, de szebb jövőt Te se remélj,
nem csak az a jó, mi megtervezetten értelmes.

Mikor a tér is idő hullámsíkján vágtázva
színek kavalkádjában szétfoszlik a szürkeség,
megéri várni beteljesült nyers percben ázva,
miénk minden; hiába a nihil föld, üres ég.
 
2006-10-09