Hiába préselgetem,
lelkem nedvéből facsart
ízeim rendre keserűk,
kóstolgatnak csak
ezek a zselatinszerű légbe
mártott ciróka-maróka seprűk.
Mint húrtalan hegedűk
vinnyogó lételemnélküliségének
értelmetlen faléte.
Persze – persze – persze,
kinek lenne mersze
hunyorgás nélkül
tükrébe nézni,
lázálmas lidérc démonokat
révülten idézni,
míg a másik szobában
aranyos emberek
vasalt ruhájukban
teszik a dolgukat,
persze a házőrző kutyájuk
ahogy kell, úgy ugat.
Fösvény az idő is,
persze elbánik veled,
előbb-utóbb úgy látod,
mindig szikkadt a te kenyered.
Tenyered sem jósasszonyok
turbékoló vágya,
hol a boldogság csürhe
garmadája omlik
vetetlen ágyra.
És kérded persze,
hogy végül nyersz-e?
Kilátástalanságaidból
vetett fekhelyeden döglesz,
céltalanságba sorjázott
hited remegve nyög. Lesz,
ami lesz alapon dobod
magasra naponta az egyarcú érmét,
tudva, itt nincs választás, esély,
hol a rossz mellé jó is fér még.
Persze, mondom; élj még. Még,
még egy kicsit, hogy hátha, hátha,
nemcsak az orrfacsaró nátha rímel,
és a holnapokba zsúfolt közhelyek
mímelt asztal-, ágy-, szék-rekedése
bútorozatlanul bérelt lélek-szobácskáid
egyikébe engedi majd a remény
gúzsba kötött csókját.
Persze; előbb ki kellene érdemelned
legalább a bókját. 

 

2007-03-06