Odakünn viharos szél sepert szerte piszke havat.
”E fagyban ledér gondolat bizalmába aligha avat.”
Gondolta Ödön, míg melengette kellemes medence,
a falusi házikóban jóízűn rotyogott a búbos kemence.
Főhősünk csak ült, üldögélt a langymeleg vízben,
pajzán, régi álmokat szőtt, megmártózott vagy tízben.
Elsőként eszébe jutott a tüzes szemű, csodás Dalma,
de saját rútsága okán őfölötte sajna nem volt hatalma.
Másodszor ott volt egyszer a vérmes, idombő Katalin,
délceg vitézsége lankadón megtört a második talin…
Harmadikként a vidáman feslett Jolán eszébe ötlött,
korai volt az öröm, a lány búsult, míg ő hőn föllőtt.
A negyedik gondolat kósza heve korbácsolta vágyát,
tettre készen hiába mászta meg a havibajos Sára ágyát.
Ötödik éber álma közben keze már öntudatlan játszott,
Emmára hiába nyomult, ő csak együgyűn vihorászott.
Hatodszorra nagyot csattant egy háborgatott hullám,
a szende Lujzinál a hév-vágymutató megállt a nullán.
”A hetedik te magad légy” – mormolta magának Ödön.
”Vulkáni riadó harsogjon!” - megingott egy zsírosbödön.
Nyolcadik pajzán emlékben nyomult a szépséges Annára,
de fogszabályzóba koccant a sötétben, így került Hannára.
A kilencedik lánynál fujtatott, mint selejtes harmonika,
ó mily fuvolaszólót tudott prezentálni a tüdős Veronika!
A tizedik gondolata volt a mell-bimbódzó, helyes Réka,
öntudatlan lázban magánkívül bőszen felkiáltott: "Heuréka!"
Ádázul tomboló testét-lelkét vadította tíz delejes szirén,
ám a vad hangorkánra benyitott a fürdőbe felesége; Irén.
Összetöpörödött hírtelen, már nem volt harciasan zömök,
Ödönnek aznap estére magvába holtak az öncélú téli örömök.