1.
Valahol sárba lépek,
hát tényleg élek,
ez a bizonytalan volt biztos,
ez a titok volt titkos?
Valahol sáros vagyok,
valami megmaradok,
ez biztos bizonytalan,
ez titkos titoktalan…

2.
valahol sárba lépek,
görnyed az idő a mulandóság oszlopán,
tikk-takk telnek életek,
tikk-takk a jövendölés csak múltat idéz,
gyereksírást, meg vajúdó szükséget,
ahogy a kívül mogorva éjszakán gyűlünk
tegnapjaink abrosztalan asztalai köré;
ugye, hogy elfutott, száz lábán szalad
és sosem tér meg kicsike udvarunkba a boldogság,
ugye, talán nem is vártál mást, jobbat vagy különösebbet,
kilincsérintésre tudtad, hogy üres szobába lépsz,
ahol üres az ágy, üresek a székek,
ahol a mind-mind üres helyek szolgálnak
egy örökké álmatlan életet

3.
valahol sárba lépek,
tán Istenhez józanít ez a mocsok,
mi testen is, lelken is átüt,
kiszegezi parancsaim,
kiszegezi mindkét kezemet
és égbe hajolok, de a sáros földet rúgom,
kiéhezetten, megszomjazottan

nem tartok markot, elvet, törvényt,
középen tört tükrök célkeresztjén,
mint keresztfákon „Istenhez hajló árnyék”,
vagy betonná kötött vágy

4.
valahol sárba lépek,
hatalmas lapátfülekkel hallgatóznak az istenek,
s lopódznak mindegyre közelébb,
valahol sáros ez a minden,
az ember s ez a félelem, itt benn,
mi őrjöngő értelmét hiába keresi,
ki volnál? hát az aki….
- végül csend van és csak csendesül a csend

5.
valahol sárba lépek,

falak dőlnek falaknak,
fák fákat szorítnak,
torony toronyra dől,
ember embert mar,

gép ájul gépre,
kép csókol képre,
padra pad terül,
ember embert öl,

kör körébe görbül,
mélység mélységbe mélyül,
a föld földbe fagy,
ember embert hajt

6.
valahol sárba lépek,
nézek, félek, élek,
valahol sárba lépek,
ne kérd, én nem ígérek,
valahol sárba lépek,
micsoda népekkel élek,
valahol sárba lépek,
néznek, félnek, kérnek,
valahol sárba lépek,
mindent megígérnek,
sepert utakra lépnek,
nézek, félek, félek

7.
valahol sárba lépek,
egy árva szót sem, végképp semmit sem értek,
a nyár mért meleg,
a tél mért hideg?
- téli fákra fagytak a szerelmek;

s az a sok-sok, az a kevés,
az a buzgalom, az a semmittevés,
mire is jó, miért is jó,
veled takarózni vagy elszomorodni,
szomorún keskenyedő két szép szemeden;

s miért velem, más annyi van?
- életszerűbb és gondtalan;
egy árva szót sem, nem értek azt hiszem,
Héliosz hőfokán égek, elégek a lelkeden;

árva teremtés, árva ez a világ,
bármilyen szépet mondok is rád,
Héliosz hőfokán égek, elégek a lelkeden,
egy árva szót sem, félek nincs is értelem

8.
valahol sárba lépek,
ebben a városban nincsen itt az Isten,
s emberben is csak kevésben hiszek, hát mi marad?
egy dallam, egy emlék, egy jó falat,
amin elrágódhatom a hosszú, láncszerű percekben,

mert ebben a városban nincsen itt az Isten,
itt nincsen fennvaló, nincs ami átszűrje az életet,
itt csak a téli utak vannak, hogy elbotorkálj rajtuk,
csak a kötelesség van, az agyat metsző lélektelenség,

nagyon fázom, s bár nincsen itt,
képzeletben együtt didergem vele

9.
gyújtsd meg a tornyot! jó nagy tüzű fáklya,
Univerzum végy föl hajódra, s vigyél a szabadságba,
csillagokon csüngeni, Holdon heverni, Nap mögött bújni el,
csak itt ne lenni, hol nagy pocsolyába, süppedő sárba, muszájból is lépni kell

10.
úgy beszélnék az esővel,
sós könnyeim míg oldja,
sarába lépek, a földdel is beszélnék,
míg csontjaim porrá porlasztja,

beszélnék én az Istennel is,
én léha tekergő: Uram segíts!
sár száradt két kíváncsi szemembe,
nincsen szép szavam, lágy dalom sincs,

csak nehogy a világ itt törjön ketté,
nehogy piszkafává romoljon az erdő,
én sárba lépek, ha kell mindenütt,
és, mit bánom én, szót se szóljon az a rossz eső

11.
„értelmet a reménynek” ,
ha sárba lépek, hát akkor is reméljek,
hogy tiszta vízzel fürdet a kedves,
hogy sosem látott tiszta ég alatt száradok,
a reménynek, hogy Tőled, értelmet kaphatok?

12.
Kicsit sok már ez a sár.
A gondolatok varázstalan szőnyegét is összetapodták már.
Kicsit sok lesz már.
Mártírjaink, megváltóink is kátyúba ragadnak.
Ne dagaszd a melled! Bátornak hiszed ennyi gyáva közt magad?
Nézd a sár, hogy dagad!
Gömbölyödj össze inkább! Burkold be magad!
Piszkos egy idő és csak feketéllik a felhő!
Burkold be magad! Jól burkold be magad!

13.
Hol van már az azúrkék ég,
Fagyott sárhoz szürke ég passzol,
Meg gyárfüstöt zabáló, csupasz fák,
A szerelem is valahogy sokkal mostohább,

Mintha reszketné hideg kezem,
Ahogy bordáim között feszülök széjjel,
De fagyott sárhoz szürke ég passzol,
Meg jégbe zárt kényszer

14.
Ugye néztél már sárban lábnyomot?
Talán találgattad, ki járhatott,
S tudod vannak lábnyomok, láthatatlanok,
Ahol csak az Isten járhatott

15.
Számítsd fel ezeket a szembekötött éveket,
azokat a nyomasztó, ólomnehéz kolomphangokat,
amik a füleidbe bömbölnek, mikor istenek esdekelnek isteneknek;
hogy sárba lépsz nem látja senki, s nem fog álmába kérni, nézheted te álló nap az éjbe szokott eget;
látod, hogy az istenek mögött kialudtak a lámpák
és szűkülő, egyre göröngyösebb út vezet tovább,
aluszékony, pislogó csillagok alatt;
ne vergődj ki a partra, élettörött,
maradj a hínáros, dögszagú víz alatt,
sóvárgó, reszkető érintésed csak nyirkos vasrácsot szoríthat
oda a kettényílt koponya igaz végtelenséget tarháló álmatlanságához

16.
„vannak vidékek, gyönyörű tájak” ,
sárba lépek, mindent bocsássak?

számban a keserű, csak keserűbbé ízesül,
lerombolt tájak, itt legbelül,

szavak száradnak rétjein, idült emlékek,
véremtől színes képeim,

csak voltak (ha voltak) vidékek, gyönyörű tájak,
sárba lépek, mindenért bocsánat!

17.
saját korod sarában, hová visz esztendő,
hová ez a csonttalan igyekvés,
hová tekeregsz tekergő???
a nincsen felé?
- mert azért hinni kell, hogy gyújthatsz még gyertyádra lángot, hogy nem romolsz végképp és tökéletesen el,
hogy vonszolhatod még ezt a szétmálló világot,
pórázon tartva egymást, két erőbűvész,
kik hitetik, hogy a másik esik széjjel, vagy széjjelebb,
vesztesnek dörgő és villámló viharok jöttével

18.
hát tényleg élek,
kilincsérintésre tudtam, hogy üres szobába lépek,
középen tört tükrök célkeresztjén, ki volnék? hát az aki….
ember embert hajt, micsoda népekkel élek,
egy árva szót sem, félek nincs is értelem
s ebben a városban nincsen itt az Isten,
Univerzum végy föl hajódra, s vigyél a szabadságba,
csak nehogy a világ itt törjön ketté,
ha sárba lépek, hát akkor is reméljek,
Ne dagaszd a melled! Bátornak hiszed ennyi gyáva közt magad?
Fagyott sárhoz szürke ég passzol,
S tudod vannak lábnyomok, láthatatlanok,
ne vergődj ki a partra, élettrörött,
számban a keserű, csak keserűbbé ízesül,
mert azért hinni kell, hogy gyújthatsz még gyertyádra lángot,